Kultúrkukac

Kezdjük az alapokkal, ha esetleg valaki még nem lenne képben, miről is szól ez a történet:

Jonas egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol nincs éhezés, szegénység, betegség vagy szenvedés. Jonas szokatlanul kíváncsi fiú, de nem érzi magát különösen tehetségesnek semmiben, ezért aztán egy kis szorongással várja a ceremóniát, amin majd kijelölik a munkahelyét. Mint kiderül, nagyon különleges feladatot bíznak rá: ő lesz a következő Őrző, akinek a feladata észben tartani az elmúlt világ emlékeit. A felkészülése részeként az idős jelenlegi Őrzőtől át kell vennie az emlékeket. Nem is számít azonban rá, mekkora változást idéz ez elő az életében: látva a különbséget a múlt és a jelen között egyre inkább megkérdőjelezi, vajon a közössége tényleg olyan tökéletes-e, mint amilyennek mondják.

A magyar szinkronos előzetes:

Néhány különbség, ami gyanítható már a trailerből:

1. Jonas idősebb lett. A könyv főszereplője tizenkét éves, de a filmben Brenton Twaithes játssza, aki pont kétszer annyi. Az a tippem, hogy a bűvös tizenhat éves kort fogják hazudni róla. :D

2. Kidolgozottabb mellékszereplők. A könyv, valljuk be, nyúlfarknyi, szóval egy két órás film kitöltéséhez bele kellett írni pár extra dolgot, és úgy tűnik, az idő egy részét a mellékszereplőkre fordítjuk. Különösen feltűnő a változás Fiona esetében: a lánynak nem volt túl sok szerepe a könyvben, leginkább annyi, hogy Jonas első szerelme volt (és vörös hajú). Míg a könyv kifejezetten arra hozta őt példának, aki kiszolgálja a rendszert, a filmben mintha Jonas belerángatná a lázadásba. Nagyon úgy fest, Fiona eredeti szerepét a történetben Asher, Jonas legjobb barátja veszi át.

3. Van arca az ellenségnek. A könyvben nem igazán volt megtestesíthető gonosz, Jonas leginkább csak a rendszer ellen harcolt. A filmben azonban lesz főgonosz, méghozzá nem is kispályás: Meryl Streep fogja játszani a nem feltétlenül ördögi, de a rendszerében elvakultan hívő vezetőt.

4. Több akció. Mintha lenne itt némi futkosás, üldözés, még verekedés is. Ami mértékletesen használva kifejezetten jó lehet.

5. Többet kapunk az Őrző múltjából? Bár a könyvben is kellő mélységig elmondja, mi történt vele, de a film kapcsán olyan mértékig hypeolják ezt a témát, hogy biztosan alaposan alá lesz támasztva vizuálisan.

6. Elképzelhető, hogy a telep a levegőben lebeg? De legalábbis úgy néz ki, hogy valami magas helyen van, hiszen a távoli felvételeken felhők veszik körül.

Karakterposztereket is láthattunk, amik szerintem nagyon szépek, és jól demonstrálják a film egy érdekes vizuális megoldását. Jonas világában az emberek nem látnak színeket, ezt ugyanúgy elvették tőlük, mint az érzelmek átélésének lehetőségét. Amikor főhősünk elkezdi befogadni az emlékeket, fokozatosan tanulja meg a különböző színek érzékelését. Nagyon úgy tűnik, hogy mi, nézők Jonassal együtt fedezhetjük fel ezt az élményt, mert a film fekete-fehérben kezd, aztán fokozatosan színesedik ki.

A filmhez a mostanában divatos módon készült a soundtracken kívül egy kísérő album is, amire többek között a One Republic is írt számot. A számokhoz nagyon taktikusan kis zenés minitrailerek is készültek, amik egyszerre reklámozták jól a zenét és a filmet. Itt van példának az egyik kedvencem:

Ezen kívül rengeteg kulisszák mögötti videó is felkerült a netre, amiken például láthatjuk az írónőt a kulisszák között bóklászni, de azt is, hogy Meryl Streep milyen hihetetlenül vicces, menő és laza, mielőtt a csapó újra munkára szólítja. Brentonon nagyon látszik, mennyire igyekszik, rengeteg olyan felvétel van, amikor a rendezőt elkapja még egy utolsó tanácskozásra. A fiatal színésznek Jeff Bridges-zel is jó kapcsolatot sikerült kialakítania, így tett Taylor Swift is, aki az Őrző lányát alakítja a filmben. Mindketten arról beszéltek, mekkora élmény számukra egy élő legendával együtt dolgozni, és hogy mennyit tanultak ebből a munkából. A hármast még egy közös pont kötötte össze: a zene. Mindhárman gitároznak, ezért esténként gyakran ültek össze, hogy együtt zenéljenek. Nem mondom, jó hangulatú forgatás lehetett. :)

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a film, akkor van egy remek hírem: a magyarországi forgalmazó Big Bang Media Kft. felajánlott tíz darab tiszteletjegyet a premier előtti vetítésre, ami szeptember 10-én 19:00-kor kezdődik a Lurdyban, Budapesten. Ha el tudtok menni erre a vetítésre, és szeretnétek ingyen tenni, akkor töltsétek ki az alábbi Rafflecopter dobozt! A likeolós dolgokat nyilván egyszerű teljesíteni, a kérdésekre a válaszokat pedig a könyvről szóló három bejegyzésem valamelyikében találjátok. (Ebben, a múlt heti könyves érdekességes bejegyzésemben, vagy a régesrégi kritikámban, amit megtaláltok ITT.) A játékra egy hetetek van, ezután e-mailben értesítelek titeket, ha valaki 24 órán belül nem válaszol, új nyertest sorsolok helyette. Az igazi nevetek fog kelleni, jegyet nem kaptok külön, a lista le lesz adva rólatok, és a moziban a regisztrációs pultnál kell majd jelentkeznetek.

Sok szerencsét!

a Rafflecopter giveaway

Stephen King – Hasznos holmik

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, nem maradhat ki a műveltségemből Stephen King, így már régen elhatároztam, hogy olvasok tőle valamit. Hogy mit, azt a középiskolai angoltanárom döntötte el, aki egyik órán kifejtette, mennyire jó könyv ez. Mivel volt már közös pont az ízlésünkben, úgy döntöttem, hiszek neki, így esett a választásom a Hasznos holmikra.

Castle Rock álmos új-angliai kisváros, ahol a lakóknak megvannak a maguk kis sötét titkai, de azért alapvetően jól eléldegélnek egymás mellett. Ennek a kerek kis világnak a működését zavarja meg egy rendkívüli esemény: új bolt nyílik. A Hasznos holmik elsőre érdekes antikos üzletnek tűnik, csakhogy van egy furcsasága, az, hogy a boltban mindenki megtalálja a szíve vágyát. Ki baseball-kártyát, ki rókafarkat, ki gyönyörű babát visz haza a boltból, mégpedig rendkívül alacsony áron: mindössze annyi pénzt fizet érte, amennyi épp nála van, ezenkívül egy szívességet, egy ártatlan csínyt kell elkövetnie a boltos kérésére. Eleinte mindenki rendkívül boldog, de ez lassacskán bűntudatba és paranoiába csap át, ahogy a csínyekről kiderül, hogy talán mégsem annyira ártatlanok. Vajon kiderül a rejtélyes boltos, Leland Gaunt valódi szándéka, és meg tudja állítani valaki, mielőtt túl késő lesz?

Nahát, én valami tévedésben éltem eddig, mert Kingről csak annyit tudtam, hogy ő a „horror királya”. És hát félni azt nem féltem, kérem. A kiömlő belek, vér, agyak érzékletes leírásánál se nagyon undorodtam már, mert annyira vártam, hogy legyen valami, és végül is ezek csak szavak voltak. Talán képernyőn jobban hat, nem tudom.

Emellett meglepetésként ért, hogy King még valaminek a királya: a végtelenített expozícióé. Csak teltek és teltek az oldalak, és lassan már a kisváros minden lakójának az összes szennyesét elém terítette az író, legalábbis én azt hittem, ám később kiderült, hogy tévedek, mert van még ott, ahonnan ezek jöttek. Közben, bár érdekelt mindaz, amit King elmondott, már alig vártam, hogy mozgásba lendüljenek az események. A helyzetemen nem segített a fülszöveg, ami lelövi az első igazán izgalmas eseményt, de ennek a bekövetkezésére is kell várni 250 oldalt. Ezután szerecsére nagyjából egyensúlyba kerülnek a karakterleírások és az izgalmas események. A könyv vége felé van még egy rosszul időzített leíró rész: amikor már csak tudni akarnám, hogy mi történik, kapok még egy elemzést a baptisták és katolikusok konfliktusáról, amiről, őszintén, eddig is tudtam a megértéshez eleget. Az nem hiányzott volna már nekem onnan.

Kép a kicsit sem retró film színészeiről

Ezt azonban meglepően könnyen meg tudom bocsátani az írónak, aminek az az oka, hogy végig érdekelt, amiről írt. Még úgy is, hogy a karakterei többnyire nem voltak szimpatikusnak mondhatók. Volt itt mindenféle rossz, az erőszakos vadbaromtól a játékfüggő skizofrénen át a drogos bűnözőig (csodálatos, hogy ennyi őrült megfér egy csárdában... városban). Voltak azonban egész másféle rosszak is: az egész egyszerűen kicsinyes, buta emberek. Brian Rusk anyja valószínűleg megnyerte nálam az évtized legrosszabb fiktív anyja címet, egyszerűen minden mondatától undorodtam annak a nőnek. A másik, amitől a hideg rázott, a polgármester felesége volt: a lelkileg megtört, áldozat szerepébe teljesen beletörődött nőé. Sokféle sorsot vonultatott fel a regény, némelyiket épp csak érintettük, másokat egész részletesen megismerhettünk, de egyik se volt szívderítő.

Némiképp ellensúlyozta ezt a két főszereplő, meg néhány pozitív mellékszereplő. Alan meg Polly se makulátlanok, mindkettejüknek megvan a maga múltja, tragédiája, a maguk hibái és rossz pillanatai, összességében mégis pozitív érzést hagynak az olvasóban, mert ők azok a karakterek, akik küzdenek végig, akkor is, amikor a világ szó szerint szétesik körülöttük. A szerelmük is szépen van ábrázolva a könyvben, az a fajta felnőtt szerelem, amikor egy egész élet után kerülnek össze, és már egyikük se várhatja el a másiktól, hogy azonnal szőröstül-bőröstül átadják magukat, mégis erős támasz ez a kötelék. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nehézsége a kapcsolatuknak, és nem inognának meg ők is emberként, mert persze belesétálnak Mr. Gaunt csapdájába előbb-utóbb. Egyszerűen ők azok, akik nem adják fel teljesen (csak majdnem), akik legyőzik önmagukat, a könyv végén pedig örülhetsz Alan megvesztegethetetlen igazságkeresésének, Polly éles eszének és tartásának, valamint Alan embereinek, különösen Norris Ridgewicknek a bátorságának, mindhalálig tartó hűségének.

Azt nem nehéz összerakni, hogy Mr. Gaunt maga az ördög, gátlástalan élvezettel utalgat is rá szóviccek formájában. Viszont a módszerei sokkal-sokkal érdekesebbek voltak számomra a személyénél. A csínyeket általában olyannal követteti el, akinek semmi köze az áldozathoz, de közben másra tereli a gyanút, valaki olyanra, akivel a megtréfáltnak régi ellenségeskedése, vitája van. Kívülről nézve teljesen átlátszó, hogy a csínyeket nem azok követik el, akikre rákenik, de ha az ember agyát elborítja a düh, akkor nyilván arra az emberre fog gondolni, akinek oka is volt rá, hogy bántsa.

Azt el bírnám viselni, ha
megjelenne a filmplakáttal, mint borítóval

Elsősorban azért szerettem ezt a könyvet, mert szerintem nagyon jól bemutatja, hogyan működnek az emberi kapcsolatok. Jó, a természetfeletti faktor nélkül nem indulna mindenki nagykéssel mészárolni a szomszédot, de azért valljuk be, kicsiben mi is így működünk. A mindennapi súrlódások is elmérgedhetnek két személy közti állóháborúvá, legyen az házastárs, kolléga, gyerek. Az is sokszor igaz, hogy aki egyszer megbántott minket, arról már hajlandóak vagyunk minden rosszat feltételezni, különösebb átgondolás nélkül is. Az is tetszett, amit a könyv Alan és Polly történetén keresztül a múlt elengedéséről, a tragédiák feldolgozásáról próbált átadni. Meg persze gyakorló katolikusként elevenembe vágott a vallási vita elfajulásának krónikája is, ami mondjuk szerencsére jó messze áll a valóságtól, előítéletek vannak, de közel sem tapasztaltam őket ennyire szélsőségesnek a környezetemben. Végül is nekem ez a könyv legfőbb tanulsága: meg kell próbálnunk túllépni a sérüléseinken és elengedni az előítéleteinket másokkal szemben, mert ha nem tesszük, akkor a közösségeink csak a kirakatban lesznek jól működőek.

Ami még tetszett, hogy az író érezhetően több regényt is írt már ebbe a kisvárosba, kettőnek utalgatott nagyon konkrétan a cselekményére (a Cujo-ét úgy is felismertem, hogy nem olvastam, nem is láttam a filmet), és érdekes volt belegondolni, hogy különálló sztorikból milyen kis világot épített fel.

Összességében megérte ráfordulnom végre Stephen King munkásságára, ha nem egészen olyan is volt, mint vártam, azért tetszett. Biztos vagyok benne, hogy fogok még tőle olvasni.

Kinek ajánlom? Kisvárosi lakóknak, türelmes embereknek, akik nem várnak azonnal vért meg beleket, mert a könyv első felével nem lesznek megelégedve.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Számos borítóval jelent meg, a magyarok mindegyike eléggé retró, szóval azok nem nagyon tetszenek. Az angolok között se találtam jobb borítót. :D

Kedvenc szereplők: (1) Alan (2) Norris (3) Polly (4) Brian (5) Nettie

Kedvenc jelenetek: (1) a vége (2) Alan kikérdezi Seant a kórházban (3) Brian öngyilkossága (4) Polly a nagynénjével álmodik (5) Norris majdnem felakasztja magát

Mélypont: Brian anyját én ütöttem volna agyon lapáttal, amikor a polgármester kinyírja a feleségét, amikor Alan majdnem elcsábul

Kedvenc ötlet: -

Scott Westerfeld - Leviatán

(Könyvkuckó)

Olyan mérhetetlen mennyiségű jót hallottam erről a könyvről, amit hittem is meg nem is, hogy végül nem tehettem mást, elolvastam. Voltak némi félelmeim, mert az alapötlet pont annyira különleges (vagy más nézőpontból: bizarr), aggódtam egy kicsit amiatt, hogy értelmetlen katyvasz lesz belőle. Hát, nem lett.

Hohenberg Sándornak, Ferenc Ferdinánd Habsburg herceg fiának az élete váratlan fordulatot vesz, amikor Sarajevóban meggyilkolják a szüleit. A fiatal herceg néhány hűséges emberével menekülni kényszerül, mert akárkik is tervelték ki a gyilkosságot, az ő életére is törnek. Deryn Sharp eközben Angliában egész más problémákkal küzd: apja halála óta minden vágya, hogy repülhessen, de mivel balszerencséjére lánynak született, így inkább a fűzők és puffos ruhák várják. Ebbe azonban nem hajlandó beletörődni, ezért fiúnak adja ki magát, és katonának szegődik. A két fiatal nem is sejti, hogy hamarosan találkoznak, és ez a találkozás nem csak a kettejük életére, hanem talán még a történelemre is hatással lesz.

Igazság szerint ez volt életem első steampunk regénye, szóval arra is nagyon kíváncsi voltam, hogy magát a műfajt hogyan fogadom. Viszont amiatt jobban izgultam, hogy az alapsztori milyen lesz. Ha ismerősnek találtok dolgokat Sándor történetében, az nem véletlen: a Leviatán nem egy sima alternatív steampunk világban játszódik, hanem az I. Világháború megváltoztatott története. Csakhogy itt a központi hatalmak gőzzel működő robotokat irányító barkácsok, az antant tagjai pedig a darwinisták, akik génmódosított állatokat alakítanak harci gépezetekké. Meredeken hangzik, de Westerfeld úgy felkészült a történelemleckéből, ahogy azt csak reméltem, a történet nagyon sok valóságos elemet tartalmaz, és emellett logikusan működnek a nem valóságos részei is, így semmi sem zavart igazán. Annak meg külön örülök, hogy a középpontban pont az Oszmán Birodalom szerepe van, mert erről már gimiben is szívesen hallottam volna többet. És... hát igen. Amikor egy könyvben gyakorlatilag központi mitológiát csinálnak az evolúcióelméletből, az nagyon-nagyon vonzó.

A történet két főszereplővel, két szálon fut. Az egyik szál Sándoré, aki kedvenc közhely-karakteremnek, az emberséges, feladatához felnőni próbáló nemesnek a megtestesítője. Sándor korántsem tökéletes, mert bizonyos dolgokban a helyzete miatt nagyon meghaladja a kortársait, például négy nyelven beszél folyékonyan, és kiváló vívó, de bizonyos dolgokhoz egyáltalán nem ért. Amiben leginkább antitalentum, az az, hogy miként is kéne viselkedni normális átlagemberek közelében, hisz olyat még túl sokat nem látott, ez pedig nagyjából halálra ítéli a küldetésüket, hogy beolvadva, inkognitójukat megőrizve vészeljék át a háborút. Sándor nagyjából mindent elszúr, amit a helyzetében el lehet szúrni, de közben végig nagyon igyekszik, hogy helyesen cselekedjen, ezért egyszerűen nem tudsz haragudni rá. Törődik az alárendeltjeivel, érdekli a népe sorsa, de közben az az általános emberség is megvan benne, hogy az ellenségtől sem fordul el, ha annak a segítségére van szüksége. A történet során pedig azt is megmutatja, hogy fog ő még fejlődni, nem teljesen reménytelen eset, mert igenis megvannak benne a vezetői kvalitások.

Deryn nagyjából pont az ellentéte Sándornak: amellett, hogy okos, még talpraesett is, minden szituációban feltalálja magát. Az ő titkát sokkal nehezebb kideríteni, mert sikeresen beolvad a fiúk közé, és sikerül sokszor megfelelően durvának lennie... na jó, persze sokszor nem, csodálkoztam is, hogy alig tűntek fel nekik a túl érzelmes megnyilvánulásai. Mindenestre Deryn is nagyon kedvelhető, mert határozott, vannak céljai az életben, képes harcolni, és mert lojális (de nem bármi áron).

És a legjobb az, amikor végre találkoznak... A két szereplő kapcsolata nagyon érdekesen alakul, ahogy szép lassan kiépül köztük a barátság, majd a románc is elkezd bimbózni... vagy valami olyasmi, mert Sándor Derynt ugyebár fiúnak hiszi. Ezért külön vicces, hogy miközben a lány elkezd vonzódni a hozzá, a fordított irányba a mérhetetlen tisztelet a jellemző, Sándor kifejezetten azt gondolja, bárcsak ő is olyan bátor, jó katona lehetne, mint Deryn. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a kapcsolatuk, mert hát a valóságban nem nagyon lenne jövője, de hátha segíti őket az alternatív történelem egy kicsit.

A mellékszereplők is rendben voltak, leginkább Sándor kíséretét, különösen Volger grófot kedveltem meg. Nincs egyszerű dolga Sándor mentoraként, amikor a fiú direkt az ellenkezőjét csinálja, amit javasol, és még nem is totál elmebetegséget (csak félig). Volgernek azzal a nehéz feladattal kell szembenéznie, hogy kénytelen elfogadni a kellemetlen tényt: Sándor kezd felnőni, és rohadjon meg, ha életveszélybe sodorja magát, akkor is joga van dönteni. Deryn szálán Nora Barlow lopta be magát a szívembe, ő a modern, emancipált nő a történetben, aki annyira okos, hogy a férfiak nem merik semmibe venni, és mindig eléri, amit akar.

Mindezek mellett roppant szerettem még a megvalósítást is. A szerző meg a fordító közös erőfeszítéssel mindent bedobtak: a barkácsoknak és a darwinistáknak is egyedi nyelvezete van, és a karakterek nyelvi egyénítése is jó, mint ahogy Sándor szembesül vele, a parasztok bizony máshogy beszélnek, mint a főnemesek. :D Ezen kívül a könyv kivitele nagyon szép, az illusztrációk kellően sötétek a hangulatkeltéshez, az egyetlen dolog, ami zavart, hogy Sándort nagyon finom arcvonásokkal próbálta megrajzolni az illusztrátor, ezért jópár olyan képen, ahol közösen szerepeltek Derynnel, inkább a herceg tűnt a lánynak, pedig róla tudtam, hogy fiú. :D

Összességében pozitív csalódást okozott a könyv, nagyon gördülékeny és izgalmas olvasmány, miközben a szeretetre méltó, érdekes jellemű főszereplőkkel az érzelmi oldal is egyensúlyban van. Jöhet a következő kötet, kíváncsi vagyok, mi kel ki a tojásból, és hogyan alakul Sándor és Deryn kapcsolata, na meg hogy mit kever az Oszmán Birodalom.

Kinek ajánlom? Kalandra vágyó fiataloknak és régebb-óta-fiataloknak, háború-imádóknak, emancipálódni vágyó nőknek.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10**

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az az angol borító, ami nem ábrázolja egyik szereplőt sem, nagyon király. A magyarral is meg vagyok elégedve, bár Sándor extrán felismerhetetlen rajta.

Kedvenc szereplők: (1) Sándor (2) Deryn (3) Nora (4) Volger (5) a hogyhíjják... Sándor mérnök kísérője

Kedvenc jelenetek: (1) Sándor és Deryn első találkozása (2) Deryn Sándort használja túsznak (3) Sándor lebuktatja magukat a boltban (4) a tárgyalás, amin Sándor ismét lebuktatja magukat :D (5) Deryn rájön, hogy tetszik neki Sándor

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: ez a könyv végre elérte, hogy fantáziálás szintjén elhiggyem, hogy a lépegetők jók... majdnem... de a darwinista bestiák menők

(Filmszemle)

Régi álmom volt, hogy ezt a könyvet majd egyszer megfilmesítik, egész pontosan azóta vártam rá, amióta tíz évesen először olvastam a regényt. Ahogy azonban közeledett a premier dátuma, megdöbbenve tapasztaltam milyen sárdobálás indult meg az interneten, hogy ez a film mekkora egy szar lesz, mert idősebb a főszereplő, meg tele van undorító klisékkel és úgy egyáltalán, fuj. Próbáltam nem meghallani a hangokat, mert én akkor is optimista akartam lenni a filmmel kapcsolatban, és végül beültem a moziba, hogy magamnak alkothassak véleményt.

Jonas egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol az emberek boldogan, békében és biztonságban élnek. Ismeretlen fogalom a szegénység, a fájdalom vagy a háború, a lakók élete pedig szigorúan szabályozott, hogy ez így is maradjon. A fiú és két barátja a történet kezdetén lépnek a felnőttkorba, amikor is a közösség elöljáróitól megkapják azt a munkát, amit egész életükben végezniük kell. Jonas kicsit más mint a többiek, túlságosan kíváncsi gyerek, és némi félelemmel várja a jövőbeli hivatását. Mint kiderül, őt egy nagyon különleges feladatra szánták: ő lesz a következő Őrző, akinek dolga, hogy magába zárja a régi világ emlékeit, nehogy az, amit belőle tanulhatnak, teljesen feledésbe merüljön. Azonban egy letűnt világ megismerése embert próbálóbb élmény Jonas számára, mint azt bárki is gondolta volna, ugyanis a hatására elkezdi megkérdőjelezni, vajon tényleg annyira jó-e a társadalom, amiben él.

Nem állítom, hogy ez egy nagyon könyvhű feldolgozás lenne. Maga az írónő is elismerte, hogy a regény cselekménye változtatások nélkül nem alkalmas filmvászonra adaptáláshoz. Ennek ellenére mégis azt hiszem, a történet lényegének sikerült átvészelnie a feldolgozás folyamatát. Nem emlékszem olyan igazán fontos jelenetre, amit kihagytak volna, talán csak az emlékekből mutattak egy kicsit kevesebbet, de inkább a másik véglet volt jellemző, hogy betoldottak részeket, amik a könyvben nem voltak benne, ezek azonban számomra jól harmonizáltak a nagy egésszel. A vége kifejezetten akciódúsabbra sikerült, mint a regény vége, abban is volt feszültség, de közel sem ennyi. Mégsem esett át a film a ló túloldalára: nem vált erőszaktengerré, végig megmaradt az ártatlan önmagának, ami az érzelmeinken és az intellektusunkon keresztül akart nekünk mondani valamit, nem két vödör arcunkba löttyintett művérrel.

Amiért a legtöbb rajongói halálhörgés hangzott el a film előtt, az az a tény volt, hogy a főszereplőt idősebbnek mutatja a feldolgozás. Én sem örültem, hogy a tizenkét éves Jonas szerepére sikeresen a huszonnégy éves Brenton Twaitheset castingolták, de megnézve a filmet már nem bánom. Én eleve idősebbnek képzeltem Jonast a tényleges életkoránál, mert annyira felnőttesen viselkedett. Ráadásul Brenton minden tőle telhetőt megtett, hogy élvezzük ezt az egészet: bájos volt, szerethető, és olyan gyermeki ártatlansággal csodálkozott rá a világra, mintha most látná először. Nekem nagyon tetszett a játéka.

A kibővített cselekmény miatt a film viszonylag sok játékidőt szán a mellékszereplőknek, ami szerintem szintén nagyon jó dolog volt. Fiona és Asher karakterére különösen sok energiát fordítottak ahhoz képest, hogy nagyjából mindkettejüknek csak a nevét tudtuk a könyvben. Fiona lett ugyebár a romantikus érdeklődés a filmben... nem, ne picsogjatok, a regényben is benne volt ez, épp csak egy lépéssel mentek tovább. Mégsem utáltam ezt az egészet és nem tűnt erőltetettnek, mert ízlésesen, visszafogottan csinálták, és mert, őszintén, Fiona egy érdekes karakter volt. Szerettem nézni, ahogy Jonas bevonta őt a világába, és ahogy minderre reagált. Asher is egy élettel teli, kerek személyiség lett a történetben, nagyon érdekes volt a dilemmája, ahogy a hűség és a kötelesség között ingadozott.

Meryl Streepet itt első ránézésre nem értettem. Mármint... van egy főgonosz a filmben, akkor most harcolni fognak? De az elöljáró karaktere jóval összetettebb volt annál, mint hogy simán csak gonosz legyen: inkább jó szándékúnak tűnt, ám korlátoltnak. És az meg külön tetszett, hogy a Jeff Bridges alakította Őrzővel csaptak össze, nem is Jonassal (aki, csak úgy megjegyezném, szintén fantasztikus). Jonas élére vasalt kis családegysége is remekül működött, ránéztél a tökéletesre polírozott kis pofájukra, és szaladtál volna ki a világból szíved szerint. Az anyának nagyjából más mondata sincs a filmben, mint hogy „Fogalmazz precízen!”, de ez hosszú távon épp elég kiborító.

Ami még jó nagyon, az a megvalósítás. Mindig is rendkívül izgalmasnak gondoltam annak a lehetőségét, hogy Jonas nem látja a színeket, és a film szerintem kihozta ebből a maximumot amikor fekete-fehérből indított, és ugyanolyan apránként kezdte mutatni a színeket, ahogy a főhősünk megtanulta felismerni őket. Ezen kívül nekem személy szerint nagyon tetszett a közösség futurisztikus kinézete, ez a steril, hideg-rideg világ jól passzolt az elképzeléseimhez. Az is jó ötlet volt, hogy az emlékeket ezzel szemben úgy ábrázolták mintha szemcsés régi filmre vették volna fel őket. A soundtrack hol kellemes, hol megfelelően fenyegető, ezen kívül pedig az új divatnak megfelelően kaptunk egy kísérőalbumot is persze, amin többek között a One Republic biztosít nótákat arra az esetre, ha vágynánk egy kis filmhez kapcsolódó zenei csemegére.

Határozottan meglepődtem viszont azon, hogy mennyire hatott az érzelmeimre a film. Nem gondoltam, hogy ilyen zsigeri élmény lesz néhány pontja, de könnybe lábadt rajta a szemem, kétszer is. Megható volt Jonas és Gabe, illetve Jonas és az Őrző kapcsolata. A végén pedig Jonas szökésénél van egy olyan jelenet, ami a könyvben nem volt benne, de szerintem fantasztikus, mert tele van feszültséggel, és nagyon jól kiáll a történet üzenete mellett.

És elsősorban ezért gondolom, hogy ez egy jó adaptáció, mert tökéletesen tiszteletben tartja a könyv üzenetét, sőt, sikerrel át is adja azt. Az emlékek őre lényege nem az, hogy a főszereplő most hány éves és megcsókolta-e a lányt, aki tetszett neki, ezek teljesen apróságok. A fontos dolog az a humanista világszemlélet, amivel kiáll az emberi érzések és kapcsolatok fontossága mellett. Hogy elmondja, a jó dolgokért igenis szembe kell néznünk azzal, hogy lesz rossz is a világban, nem tarthatjuk meg csak az egyiket. Hogy mind esendők és gyengék vagyunk, és sokszor hibázunk, de ugyanakkor tudunk erősek, bátrak, szeretettel teliek is lenni.

Ajánlom mindenkinek ezt a filmet, mert bár a könyv rajongói közül sokan utálták, én szintén rajongója vagyok a könyvnek, és nem értem, mi volt a problémájuk. :D Szóval szerintem nézzétek meg, mert megérdemli, és olyan jó lenne, ha mernének bevállalni a filmstúdiók olyan történeteket is, ahol a hangsúly nem az akción van.

10/10 pont

"Holnap egyedül az változik meg, hogy mit teszünk.
Az nem, hogy kik vagyunk."

Pascal Mercier – Éjféli gyors Lisszabonba

(Könyvkuckó)

Óvatlan voltam, mert bedőltem egy szép borítónak, és annak az ígéretnek, hogy ez a könyv hasonlít Carlos Ruiz Zafón írásaira. Na, ez csak egy reklámfogás volt, és bár értem, hogy miért mondták rá, de nem hasonlít egyáltalán. Legalábbis annyira nem, hogy akár fele annyira élvezhető legyen, mint bármelyik Zafón-regény.

Gregorius magának való klasszika-filológia tanárként tengeti unalmas kis életét Bernben, amikor egy nap találkozik egy síró portugál nővel az esőben. A nő annyira megbabonázza, hogy elhatározza, minél többet akar megtudni az általa beszélt titokzatos nyelvről. A könyvesboltban aztán a kezébe akad egy furcsa, ritka magánkiadás, ami egy lisszaboni orvos gondolatait tartalmazza. Gregorius némi szótárazás után mértehetetlenül beleszeret az ismeretlen férfi gondolatvilágába, és a hirtelen rátört kapuzárási pániktól hajtva úgy határozik, hogy azonnal elutazik Lisszabonba, és megpróbál annyi dolgot kideríteni a szerzőről, amennyit csak tud.

Ugye, hogy az alapötlet még nem is hangzik olyan rosszul? Hát, én is így gondoltam. Ha kiegészítjük még néhány részlettel, például hogy a Gregorius által felhajtott ismeretlen író a Salazar-diktatúra alatt élt és alkotott, és hogy a főhősünk azzal tölti ideje java részét, hogy az egykori ismerősei között szaladgál, hogy megpróbálja kideríteni mi lett vele, akkor végül is el kell ismerni, az alapötlet tényleg emlékeztet Zafónra. Csak ő közben nem felejtette el, hogy a történet lényege... nos, az, hogy valami időnként történik is. Mercier csak hosszú, unalmas beszélgetéseket, visszaemlékezéseket, érdektelen életutakat és életunt karaktereket tár elénk, ami már közel sem annyira vonzó.

Számomra nagyjából egy fő okban kulminál, hogy miért utáltam ezt a könyvet, és ezt az okot úgy hívják, hogy Almeida de Prado (ő az író a könyvben). Önmagában, mint a karakter, nem lenne olyan rossz, csak az a baj, hogy Mercier teljesen piedesztálra helyezi. Ő a tökéletesen erkölcsös, tökéletesen eredeti, tökéletesen tökéletes ember, aki körül Lisszabon lakosságának az élete forgott, aki annyira nagyszerű és csodás volt, hogy a halála után ötven évvel is mindenki kizárólag szuperlatívuszokban tud róla beszélni. Hát mi bajom lehet nekem ezzel a földön járt ateista szenttel? Hát az, hogy sem a cselekedetei, sem a gondolatai nem váltottak ki belőlem olyan szimpátiát, hogy elhiggyem a kultuszát valló tömegeknek, hogy megérdemli ezt a dicsőséget. Jó, lehet, hogy jó orvos volt, és el kell ismernem, tényleg vallott valamiféle erkölcsi elveket, de a gondolatainak, amit a könyvébe leír, túlnyomó többsége önző mártíromkodás. Mármint... akárkivel akármi történt a környezetében, mindig csak arra lyukadt ki, hogy az hogyan tette nyomorrá az ő életét, vagy, amikor nagy ritkán nem ezen gondolkodott, akkor olyan földtől elszállt filozófiai eszmefuttatásokat nyomott le, hogy ha állandóan ezeken agyalt, akkor nem csodálom, miért nem volt egy boldog perce se életében.

Jeremy Irons főszereplésével készült ebből egy
egész gusztán kinéző film... majd megnézem, ha enyhült a sokk

A főszereplővel kicsit hasonló a helyzet. Gregorius eleinte még ugyan szórakoztatott a tesze-toszaságával, ebbe a világba nem való létezésével, de bevallom, abban reménykedtem, hogy a regény a fejlődéstörténete lesz, hogy majd kinyílik, és rájön, mivel tudna valami értelmes irányt adni az életének. Sajnos nem éreztem, hogy ez megtörtént volna. Ugyan Gregorius vett magának egy új szemüveget meg egy öltönyt, és egész jól megtanult portugálul, de nem érzem, hogy a kaland olyan sokat változtatott volna rajta, mint amennyire ő maga állította, nem azzal jött haza az utazásából, hogy ki akar lépni a kis önző, begubózott létezéséből, és ezt sajnáltam. A mellékszereplőkre meg jobb nem is nagyon szót vesztegetni, mintha csak azért léteznének, hogy kiszolgálják a főszereplő szeszélyeit meg az író személyi kultuszát, sok szerepük ezen kívül nincsen.

Azért hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent utáltam a könyvben. A stílusa tényleg szép, és a fordítás is sikerült annyira, hogy ezt átadja. Ezen kívül plusz pont volt a helyszínek: tavaly nyáron jártam több helyszínén is a könyvnek (Lisszabonban, Salamancában, Coimbrában, Finisterrében), és az utazási nosztalgia természetesen feldobta, ettől a színes leírások olyanná váltak, mintha megint ott lettem volna, ami jó volt. Sosincs túl sok az ember életében a napsütéses Mediterráneumból. Rontott azonban az összképen az író idegen nyelv-mániája, ami arra kényszerítette, hogy messze túl sok nyelven hablatyoljon bele a könyvbe, és nagyon sokszor nem magyarázta el a történet, hogy ezek a sorok mit jelentenek. Ez, amellett, hogy idegesítő volt, meglehetősen öncélúnak tűnt nekem.

És végül, de nem utolsó sorban, ami végleg eldöntötte, hogy ez a könyv nem az én könyvem, az az utolsó ötven oldala. A befejezés olyan elképesztő mértékben üres, mintha vákuum alatt gyártották volna. Komolyan, hogy lehet valaminek az a tanulsága, hogy egyszer megöregszünk, és bezárul az életben előttünk minden ajtó, és... igazából ennyi, ezt jelenti ki, nem foglal állást azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjünk vele. Jó, értem én, ne keseregjünk folyton az elvesztegetett lehetőségek miatt, de attól még tenni VALAMIT sosem késő. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy életemben először az volt az érzésem, nem vagyok elég öreg egy könyvhöz. Mert ahhoz nem érettnek kell lenni, hanem életbe belefásult kisnyugdíjasnak, hogy ezzel az egésszel azonosulni tudjon valaki.

Javaslom a könyv elolvasása helyett egy Lisszabon-útifilm megtekintését és opcionális Zafón-olvasást. Az Éjféli gyors Lisszabonba sajnos hatszáz oldalnyi nihil, ami perverz örömet fog okozni a nyelvészeknek, de másnak nem nagyon.

Kinek ajánlom? Klasszika-filológusoknak, ötven felettieknek.

Kinek nem ajánlom? Azoknak, akik nem akarják rémesen öregnek, fáradtnak és fásultnak érezni magukat.

10/4 pont

John Green – Paper Towns (Papírvárosok)

(Könyvkuckó)

Nyáron már másfél éve volt, hogy utoljára olvastam valamit, az (egyik) kedvenc írómtól, ami nehezen tűrhető állapot, szóval nekiálltam az utolsó egyedül írt regényének, ami eddig kimaradt, a magyarul még nem megjelent Paper Townsnak.

Quentin Jacobsen és Margo Roth Spiegelman kapcsolata úgy kezdődik, mint nagyon sok gyerekkori barátság: szomszédok, ezért a szüleik szorgalmazzák, hogy játsszanak együtt. Hanem, a gyerekek egy napon a játszótéren megtalálják egy öngyilkosságot elkövetett férfi holttestét, és ez a pillanat különböző mértékben lesz hatással az életükre a későbbiekben. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, Quentin és Margo éppen végeznek a középiskolában. Quentinből szófogadó, rendes fiú lett, aki a hosszú évek alatt a távolból rajongott a csodálatos kalandokba keveredő, népszerű és izgalmas Margóért, akivel régen eltávolodtak egymástól.

Azonban a lány egy este megjelenik a szobája ablakában ninjaruhában, feketére mázolt arccal, és közli vele, hogy márpedig segíteni fog neki megvalósítani a teljesen jogos bosszúhadjáratát. Quentin vele tart, és élete legizgalmasabb éjszakáját tapasztalja meg. Már elképzeli, milyen szép lesz az élet, ha másnaptól Margo nem a népszerű barátaival, hanem vele fog lógni az iskolában, csakhogy a lány nem megy be többet, eltűnik otthonról. Quentin azonban felfedez egy sor nyomot, amik talán elvezethetik őt Margóhoz, és amikről úgy érzi, a lány pont neki szánta őket. De vajon miért?

Aki jól ismer, az tudja, hogy van ez az... obszesszióm John Green írásművészetével kapcsolatban, mert hát ő talán az egyetlen kortárs szerző, aki felvállalja, hogy mer átlagon felüli intelligenciájú kamaszokról írni, úgy, hogy nem állítja be csodabogárnak őket. Mégis... megdöbbentő, de igaz: eleinte ez a könyv nem tetszett. Mármint olyan kellemes volt, meg minden, de számomra zavaróan hasonlított a hangulata meg az alapfelállása az Alaska nyomábanra... és már jól felfújtam magam, hogy lehúzom a könyvet, mert ez mégsem járja, amikor megváltozott a helyzet. Margo eltűnése után a történet hangulata és jellege teljesen átalakul, és már egyáltalán nem emlékeztet az Alaskára. Számomra úgy tűnik, Green talált magának az első regényében néhány ötletet, amit szeretett volna még jobban kidolgozni, és ezt tette meg a könyvben.

Ezt a borítót kevéssé szeretem

A másik, ami miatt furcsa, hogy végül ennyire tetszett a könyv, az a tény, hogy nem szerettem Margót, és ez most nagyon enyhe megfogalmazás. Átérzem azt, amit a könyv egyik szereplője mondott valahol: az ötleteit sokkal jobban kedveltem magánál a lánynál. Margóban megvan az a megalkuvás, hogy nem mer igazából önmaga lenni, és ez elől próbál menekülni, csak azt nem érti, hogy akárhova fut, önmagát mindig cipelni fogja. És mivel el van merülve a saját világfájdalmában, nem veszi észre, mennyire rettenetesen önző.

Szerencsére nem Margo a főszereplő, ő csak a katalizátor ahhoz, hogy elindítsa Quentint egy utazáson, amihez még meg kell találnia a bátorságát. Szóval igazából a könyv középpontjában Quentin jellemfejlődése áll, ami azért jó, mert ő egy nagyon szerethető főszereplő, annak ellenére, hogy talán ő a legkevésbé extravagáns az összes John Green-főhős közül. Quentinnek nincs fura mániája, egy kicsit Grammar Nazi, de ez minden. Ami definiálja Quentint az az, hogy ő jó gyerek. Tanul, nem hiányzik az iskolából, a zenekarral lóg, holott botfüle van, mert ők is jó gyerekek, a problémáit megbeszéli a szüleivel. Elsőre unalmasnak tűnik, de Quentin valójában nagyon kalandvágyó, intelligens és mély érzésű. És az, hogy pánikrohamot kap néhányszor, nem jelenti azt, hogy nem bátor. Sőt, ha valaki ennyire félős, akkor sokkal több bátorságra van szüksége.

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak, nem érzem kidolgozatlannak őket. Különösen Radart és Bent sikerül alaposabban megismernünk, akik Quentin legjobb barátai. Radar egy internetes tényoldal elhivatott szerkesztője, ezen kívül mélységesen szégyelli, hogy a szüleinek van a világon a legnagyobb néger Mikulás-gyűjteménye. Számomra nagyon szerethető volt, olyan igazi legjobb barát, amilyet mindenkinek akarnál, lojális, megértő és elfogadó. Ben már egy kicsit nehezebb eset: ő sokkal harsányabb természet, akinek jelen pillanatban fontos prioritása az életben, hogy becsajozzon és/vagy népszerű legyen. Quentinnek és neki gyakran vannak súrlódásai, ugyanakkor Ben őszintén törődik a főhőssel, akkor is, ha nem értenek mindig egyet, és hajlandó áldozatokat hozni ezért a barátságért. Egyik fiú számára se jelent olyan rendkívül sokat Quentin útja, mégis mindketten ott akarnak lenni vele, hogy támogassák.

Az első ötven oldal Alaska-izmusa után nagyon jól esett nekem a könyv második felének cselekménye, ami lényegében félúton volt a nyomozás és az önfelfedezés között. Eszembe jutott egy kedves régi barátom, aki szintén az átlagnál jóval intelligensebb volt, és mindig azt mondogatta, hogy álmai születésnapja egy olyan nap lenne, amikor 24 órán keresztül folyamatosan csak meglepetések érnék. És igen, végül is minden okos gyerek így érez szerintem, mert akármilyen kihívásokat is helyezünk magunk elé, az élet valahogy mindig túl kiszámítható, steril és kalandmentes. Jómagam is vonzódom a nyomok sorozatát végigkövető kincsvadászatokhoz. Quentin sincs ezzel másképp, de ő Margónak hála megkapta élete nagy kalandját, úgyhogy nekünk, továbbra is unalomban tengődőknek jó vágykiteljesítés olvasni a történetét.

A történetnek meglepően erős a hangulata. Nem számítottam itt különösebben jó teljesítményre, hiszen még csak különösebben izgalmas helyszínen se játszódik, feltéve, ha Orlandót nem találjátok különösen izgalmasnak. Viszont ezen belül Green nagyszerűen választott, és az elhagyott épületekben, meg a Quentin fejében töltött órák egy idő után kifejezetten fullasztóvá és melankolikussá válnak.

John Green érezhetően szabadjára engedte minden passzióját a könyvben, többek között a metaforák iránti rajongását is. A regény tagolása is ez alapján van: három jellemző metaforát használnak a regény során az életre és az emberi kapcsolatokra, ez alapján tagolódik három szerkezeti részre a könyv. Az első szerkezeti rész a „Szál” címet viseli, mert az egyik metafora szerint a kapcsolatok olyanok, mint a léggömböt tartó szálak, és ha elpattannak, akkor az ember örökre elsodródhat. A második rész a „Fű” címmel fut, ugyanis mind kapcsolatban állunk egymással, és különállóságunk ellenére mind alkothatunk egy nagy egészet, mint a fűszálak a mezőn. Az utolsó rész a „Burok” címet viseli, ezt inkább nem fejtem ki, mert ez Quentin saját végkövetkeztetése a kapcsolatokkal kapcsolatban. Mindenestre a könyv végén ki is mondják, hogy egy dologra végtelen számú metaforát találhatsz ki, és ezek azért veszélyesek, mert meghatározzák, hogyan tekintesz valamire. (Amúgy a szerkezeti részeken belül a „fejezetek” felosztása se valami szokványos, jó ötlet volt így beosztani.) Az is érdekes, ahogy a szimbólumokat használja, például a papírvárosok számos jelentéstartalommal vonulnak végig a könyvön. Kevésbé nagy horderejű szóvirágokban is gazdag a regény, megtaláltam benne például az irodalom legborzalmasabb és/vagy legzseniálisabb hasonlatát.

„A hugyozás olyan, mint amikor egy nagyon jó könyvet olvasol: ha egyszer nekiálltál, baromi nehéz abbahagyni.”

Nat fogja játszani Quentint a filmben

Mégis, amiért igazán szerettem a könyvet, az a mélyen filozofikus mivolta. A metaforák nem csak úgy vannak, hogy legyenek, tényleg a könyv minden egyes pontja igazából egy belső utazás a főszereplő számára, és hát utazunk vele mi is. Quentin és Margo két ellentétes világnézetet képviselnek: a fiú folyton a jövőjével foglalkozik, és rettenet sokat aggódik, míg a lány az „élj a mának” filozófia szélsőséges követője. Ennek az egymásnak feszüléséről is szól a könyv, meg annak a felismeréséről, hogy valójában mennyire korlátoz a saját nézőpontod más megismerésében, és hogy mások megismerésén keresztül mennyire és hogyan ismerheted meg magad. Quentin, ugyebár elég sokáig idealizálta Margót, és az útjának ez az egyik nagy nehézsége, hogy megtanulja ezt levetkőzni, Margóban csak és kizárólag azt a hús-vér embert lássa, ami valójában, nem azt, akinek ő akarja látni.

Ami még kiemelendő a könyvvel kapcsolatban, hogy Greennek sikerült meglepő gazdagsággal megmutatni, milyen érzés is lezárni az életed egy szakaszát, és továbblépni. Benne van minden: az emlékeket megszépítő nosztalgia, a jövőtől való félelem, annak a felismerése, hogy mi az, amit érdemes megtartani, és mi az, amit nem, illetve hogy milyen az, ha valakivel menthetetlenül különböző irányokba halad az életetek, és nincs az a szeretet meg megértés a világon, ami ezt áthidalhatná. Ugyanakkor, ha megfelelő érettséggel rendelkezel, akkor viszont tudod, hogy melyikek azok a kapcsolatok, amikhez ragaszkodnod kell. Nekem legalábbis ezt mondta ez a könyv.

Száz szónak is egy a vége: John Green ezzel a regényével is adott nekem pár óra minőségi agytornát, nevetést és szívfacsarást, és erősen remélem, hogy ezt a jó szokását sokáig megtartja.

Cara Delevingne

Egy jó hír az érdeklődőknek: hamarosan elkezdik forgatni a regény filmváltozatát, és ennek örömére a Gabo bejelentette, hogy nagyjából a filmpremierrel egy időben, tehát jövő nyáron üdvözölhetjük a boltok polcain a magyar fordítást. A filmről egyelőre annyit tudni, hogy Nat Wolff fogja játszani a főszerepet, aminek én speciel nagyon örülök, mert a Stuck in Love-ban is hasonló karaktert alakított, és nagyon jól állt neki. Margo szerepét a (számomra) ismeretlen Cara Delevingne kapta, aki semmiben sem hasonlít az én fejemben élő Margóhoz, de ettől még persze lehet jó.

Kinek ajánlom? Ballagó diákoknak, és mindenkinek, aki szereti (hogy az általam kifejezetten utált rádiós sablondumát idézzem). :D

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem egyedül a bejegyzés elején mutatott borítója tetszik az angolok közül, a többi felejthető.

Kedvenc szereplők: (1) Quentin (2) Radar (3) Lauren (4) Ben (5) -

Kedvenc jelenetek: (1) a vége... teljesen érzelemgombóc lettem tőle (2) Quentin rájön, hogy Margo egy hús-vér ember (3) Ben megmenti őket a tehén általi haláltól (4) a fiúk felfedezik az elhagyott üzletházat (5) a boxutca-jellegű benzinkutas megállás :D

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a fejezetek felépítése, a nyomok

Szóval... még nyáron, a már emlegetett könyves tageket fogok csinálni-projektem keretében Vivogle segítségével megcsináltunk három hasonló tematikájú játékot. Elsőnek ezt hoztam nektek.

A szabályok:
1. Felírsz egy csomó ellentétes nemű könyves karaktert.
2. Beleszórod őket egy kalapba/bögrébe.
3. Minden körben 3 cetlit kell húznod. Azt kell eldöntened, hogy az adott körből ki lesz az az egy szerencsés, akivel házasságot kötsz (Marry), akivel kavarsz egy kicsit (Kiss) és akit lelöksz egy szikláról (Cliff).

1. kör: Peter Pevensie (Narnia-sorozat), Carswell Thorne (Holdbéli-krónikák), Jace Witherspoon (Ököl/Jog)

Jace Witherspoon – Marry

Lehet, nem ő lenne a legokosabb választás, de szerintem amilyen tenni akarás munkál benne, Jace felül tud emelkedni a rossz családi mintákon. Ráadásul erős lányt keres maga mellé... jó csapat lennénk.

Carswell Thorne – Kiss

Carswell nekem túl rosszfiús, hosszú távon nem építenék rá, de egy kalandnak jó lenne.

Peter Pevensie – Cliff

Bocs, Peter. Nem érdemelted meg, de hát az élet igazságtalan.

2. kör: Daniel Sempere (Az Elfeledett Könyvek Temetője), Einar (Az emlékek őre-tetralógia), Thomas (Az útvesztő)

Thomas – Marry

Szerintem Thomassal nincs olyan nagy baj, én kedveltem őt a könyvben, szóval ellennénk.

Daniel Sempere – Kiss

Tekintve, hogy tudom, milyen Daniel egy házasságban, köszönöm szépen, inkább nem lennék a felesége. Bár talán a kalandja se, mivel az első barátnőjét mindjárt teherbe ejtette.

Einar – Cliff

Einar rendes pasas amúgy, de most nem volt szerencséje... szikláról lezuhanásban meg van már gyakorlata.

3. kör: Legolas (A gyűrűk ura), Percy Jackson (Percy Jackson és az olimposziak), Minho (Az útvesztő)

Percy Jackson – Marry

Ez nem is kérdés. Percy minden idők legjobb természetű tinihőse, még a kavarásra való hajlamával együtt is őt választom.

Minho – Kiss

Minho volt a józan ész szava a könyvben, szóval persze, bejött. :D

Legolas – Cliff

Legolas csak Gimlivel együtt elég szórakoztató, kettejükkel egyszerre meg mégsem kavarhatok.

4. kör: Neville Longbottom (Harry Potter-sorozat), Wolf (Holdbéli krónikák), Viktor (Engelsfors)

Neville Longbottom -Marry

Neville a biztonságos választás, kicsit teszetosza ugyan, de jó természetű. És szereti a növényeket, ami majdnem biológia. :D

Wolf – Kiss

Hát, nem vagyok én olyan tökös csaj, mint Scarlet, úgyhogy nem hiszem, hogy ki tudnék tartani Wolf mellett anélkül, hogy kitörne a frász.

Viktor – Cliff

Bár szerintem Viktor nem kifejezetten gonosz, azért hajítsuk, biztos, ami biztos.

5. kör: Snow elnök (Az éhezők viadala), Fermín Romero de Torres (Az Elfeledett Könyvek Temetője), Gideon de Villiers (Időtlen szerelem)

Fermín Romero de Torres – Marry

Fermín elég egyszerű ember, de olyan jószívű és jó a humora, megérne egy próbát.

Gideon de Villiers – Kiss

Nem nagyon bírom Gideont, egy arrogáns kis dög, szóval valószínűleg mi tartósan nem lennénk jó páros.

Snow elnök – Cliff

És milyen sokan megköszönnék nekem ezt a hőstettet...

6. kör, avagy a Természetfeletti Lények Szuperrangadója: Gimli (A gyűrűk ura), Edward (Alkonyat), Grover (Percy Jackson és az olimposziak)

Gimli – Marry

Mert egész jó a természete, és azért nem baj, ha humanoid.

Grover – Kiss

Grover, tudod, hogy kedvellek, de... félig kecske vagy.

Edward – Cliff

Hajítom, meg még egy fokhagymaolajban ázott, ezüstreszelékes karót is kap a szívébe, hogy soha ki ne másszon.

7. kör: Gustaf (Engelsfors), Paul de Villiers (Időtlen szerelem), Ron Weasley (Harry Potter)

Ron Weasley – Marry

Nem mintha Ron annyira főnyeremény lenne, de hát szerintem nagyon kevés HP-rajongó van, aki ne akarna beházasodni a Weasley-famíliába.

Paul de Villiers – Kiss

Paul egy klasszikus lovag, bár az életét nem irigylem, de jó parti.

Gustaf – Cliff

Bocs, Gustaf. Legalább nem szenvedsz tovább a csajok mellett, ez a jó hír.

8. kör: Caspian herceg (Narnia krónikái), Tyson (Percy Jackson és az olimposziak), Kai (Holdbéli krónikák)

Kai – Marry

Kai-nak baromi jó természete van, bírom a szarkasztikus humorát, plusz császár, azért az se kutya.

Tyson – Kiss

Tyson, cuki vagy, de mégis hogy néznének ki a gyerekeink félküklopszként?

Caspian herceg – Cliff

Caspian helyes volt a filmben, de Tysont nem lenne szívem megölni, úgyhogy kénytelen leszek őt lehajítani.

9. kör: Isaac (Csillagainkban a hiba), Perselus Piton (Harry Potter), Augustus Waters (Csillagainkban a hiba)

Agustus Waters – Marry

Gondolkodás nélkül hozzámennék. Mellette az élet mindig egy intellektuális kaland lenne, azt meg szeretem.

Isaac – Kiss

Isaac ellen se lenne semmi kifogásom, bár a vakságával nyilván nehéz lenne eleinte együtt élni. Ezért talán ő lenne inkább a rövid távú kapcsolat.

Perselus Piton – Cliff

Piton lenyűgöző volt a maga módján, de azért annyira nem, hogy a közelemben akarjam tartani.

10. kör: Finnick Odair (Az éhezők viadala), Haymitch Abernathy (Az éhezők viadala), Jonas (Az emlékek őre)

Finnick Odair – Marry

Hát, mert na. Nem a vonzó megjelenése, hanem az óriási szíve miatt.

Jonas – Kiss

Jonas is nagyon szeretnivaló, szóval szívesen járnék vele.

Haymitch Abernathy – Cliff

Az a benyomásom, hogy a jó öreg Haymitch maga kérné, hogy ugyan, rúgjam már le arról a szikláról.

Az útvesztő

(Filmszemle)

Kellemes emlékeket őrzök a könyvről, azért vártam, hogy megjelenjen a filmváltozat. És mivel sikerült eljutnom rá a moziba, elmondom, mit láttam.

Thomas egy liftben ébred, és nem emlékszik semmire abból, hogy ki is ő és hol van. A Tisztásra kerül, ahol korabeli fiúk élnek, akik hasonló helyzetben vannak, mint ő. Próbálják megismertetni az életük szabályaival, de főhősünket mindennél jobban vonzza a Tisztást körülvevő Útvesztő, amiben szörnyek ólálkodnak, és amiből bátor fiúk kis csapata, a Futárok már évek óta hiába keresik a kiutat.

Töredelmesen meg kell vallanom, olyan régen olvastam a könyvet, hogy a részletek már erősen homályba vesznek, csak a nagy összbenyomás maradt meg. Nem igazán tudtam ezért a film nézése közben azon rugózni, hogy mik azok a részletek pontosan, amikben eltértek a könyvtől, csak azt éreztem, ha valahol nagyon kilógott a lóláb. A cselekmény összbenyomására nagy panaszom nem lehetett, a film olyan lendületes volt, hogy bár két órát ültünk a moziban, nem tűnt félnél többnek, nagyon gyorsan zajlottak az események.

A legnagyobb potenciális gyenge pontja a filmnek számomra a casting volt, mert ugye az elég kétesélyes, hogy sikerül-e összelapátolni egy csomó huszonéves fiatal (etnikailag diverz) színészt, akik még mind tudnak színészkedni is. Szerencsére ezt a részét a feladatnak meglepően jól megoldották. Dylan O’Brien szerethető főhőst hoz, és nem mellesleg az esztétikai értéke miatt sem panaszkodhatunk, ami azért jó, mert különben már kínosan sok közelit kéne néznünk a képéről. Newtot a nyálasképű gyerekszínész-létből kifelé kapaszkodó Thomas Brodie-Sangster játssza, akinek számomra alapból ilyen unszimpatikusnak tűnő feje van, ugyanakkor itt pozitív szerepben is teljesen rendben volt. Gally szerepét pedig az inkább karakterszínész Will Poulterre osztották, aki kellemesen megoldotta a feladatot, Gally személyisége valahol érthetőbbé és szerethetőbbé vált, mint a könyvben. A többi szerepben ismeretlen színészek hoznak korrekt alakítást. A Chuckot játszó kölyök is szerethető, valahogy még pont nem válik idegesítővé a jelenléte, ami jó. Ja meg itten van még ez a Theresa lány is (Kaya Scodelario), de a film is kábé ennyit foglalkozik vele, szóval én se többet.

Amit szerettem nagyon a filmben, az a hangulata volt. Azon kívül, hogy végig fenntartotta a feszültséget, jót tett még neki az is, hogy megtartották a fiúk saját beszédstílusát a könyvből. Valahogy az egész filmen átütött az adrenalin meg a tesztoszteron szaga, és ez rendkívül jól állt neki. Fiús maradt a film, a jó értelemben, ahogy az átlag YA-mezőnyhöz képest a könyv is az. A humor is ilyen fiús területösszemérő humor benne, de ez remekül működik, főleg Minho meg-megcsillanó szarkazmusát szerettem.

Ezenkívül nagy piros pont jár még a látványvilágért. Amikor a könyvet olvastam, hiába gyötörtem az agyam, hogy értelmes formát képzeljek el a Siratóknak, ami ijesztő is, ez sehogy sem sikerült. A filmben viszont egyáltalán nem néznek ki röhejesen, nagyon jól megcsinálták őket. Magának az Útvesztőnek is fantasztikus a látványvilága, a hatalmas falak, a kopott festék, az itt-ott kinőtt gaz mind nagyon jól mutatnak. Szerettem még azt a futurisztikus látványt, amit Thomas emlékfoszlányainak adtak, ez is jól aláfestette a hangulatot. Ezzel szemben a fiúk szemszögét kézikamerás felvételek és kitartott arcközelik teszik átélhetőbbé.

És ami még nagyon jól működött a történetben, az maga Thomas volt. Mint már említettem, az esetében szerencsés volt a casting, és ezt kellőképpen sok érzelmet megmutató jelenettel és minden egyébbel megtámogatták, amivel csak kellett. Szerethető hőssé vált, akinek a küzdelme a csoport összetartásáért, a kiút megtalálásáért igazán emberi volt. Inspirált a kitartása, az, ahogy szembe mert menni a csoporttal, ezt jól sikerült ábrázolniuk.

Akkor miért nem mondhatom mégsem, hogy túlzottan elégedett lennék a filmmel? Azért, mert a harmadik harmadában már olyan mértékű változtatásokat eszközöltek sorozatban a történeten, hogy még nekem is feltűnt. És ez alapvetően nem lenne baj, de az már igen, hogy mindezt nagyrészt azért tették, hogy könnyebbé tegyék az Útvesztőből való kijutást, de ezzel pont azt az élményt vették el, amit szerettem a könyvben: hogy gondolkodni akartam rajta. A filmben minden túl könnyen jött, a szereplőknek alig kellett megdolgoznia a válaszokért. Ezen kívül a másik idegesítő rész, aminek köze nem volt a könyvhöz, az a vége felé az a pillanat, amikor a Siratók betörtnek a tisztásra és az egész egy ilyen Zs-kategóriás horrorfilmre emlékeztet. Ezzel szemben a fiúk politikai torzsalkodásairól majdnem semmit sem tudtunk meg.

Összességében szerintem ez egy nem rossz film, és nem túl rossz adaptáció, de a színészi játék meg a látvány húzza fel, maga a történet nem tükrözi annyira a könyvet, mint amennyire szerettem volna.

10/8 pont

Hihetetlen, de igaz: idén már ötödik alkalommal rendezzük meg a Könyvmoly Párbajt, a kezdeményezést, aminek hála ez a blog annak idején megalapult. Tavalytól már szervezőként veszek részt az akcióban, amit annak rendje és módja szerint el is buktam legutóbb. Ez nem akadályoz meg, hogy idén újra próbálkozzam, természetesen, idén is a 11 könyves listával. Mivel az utóbbi években elmaradt a lista ismertetése, gondoltam, hogy most ezt megteszem, hátha sikerül lelkesedést csiholnia belém. :) Idén minden könyv olyan, hogy már ott ül a fizikai vagy a virtuális polcomon, csak azt várja, hogy lekapjam onnan.

Karen Thompson Walker - Csodák kora

Szeretem a posztapokaliptikus könyveket, és láttam egy előadást a szerzővel TED-en, ami alapján nagyon intelligensnek tűnt, ezért vagyok kíváncsi a regényére.

Jonathan Safran Foer - Rém hangosan és irtó közel

Ezt nagyjából a hangzatos cím és a megnyerő borító miatt vettem meg anno, meg azért, mert készült belőle filmváltozat. Ja igen, és nem mellesleg, szeretem a szeptember 11-et emberi szempontból feldolgozó alkotásokat.

Jenny Downham - Amíg élek

Évente egy „rákos fiatal meghal”-könyvnél többet nem vesz be a gyomrom, de ez még kimaradt a szórásból és annyian ajánlották, hogy kell tennem vele egy próbát.

Neil Gaiman - Óceán az út végén

Nagyon szeretem Neil Gaimant, de ezt a könyvét konkrétan azért vettem meg, mert féláron adták a boltban. :D Szerintem jó vétel volt.

Isaac Marion - Eleven testek

Születésnapomra kaptam a könyvet (még tavaly), már ideje lesz elolvasni. Nem számítok nagy csodákra, de a filmet szerettem belőle, talán jó lesz.

Lionel Shriver - Beszélnünk kell Kevinről

Érdekel az iskolai lövöldözések háttere, ezért vettem meg ezt a nagyon híres könyvet. A témán kívül még a forma is vonz, ugyanis a könyv levélregény.

Itó Projekt - </Harmónia>

Szemeztem az ad astrás választékkal, és disztópiaszeretetem miatt rá esett a választás a kasszánál. Ráadásul japán a szerző, szóval ahhoz a kimondatlan célomhoz is közelebb kerülök, hogy nagyobb arányban legyenek az olvasott szerzőim között angoltól eltérő anyanyelvűek.

Matthew Quick - Napos oldal

Ez a könyv is azért került a polcomra, mert láttam a filmet, és alapvetően tetszett. Remélem, a regény is tud legalább annyit nyújtani.

J. M. Coetzee - A barbárokra várva

Ezzel a könyvvel már hosszú évek óta szemezek anyámék polcán. A másik íratlan célkitűzésemhez visz közelebb, hogy időnként olvassak irodalmi Nobel-díjas szerzőktől. Plusz dél-afrikai a szerző, remélek tőle egy kis szokatlan perspektívát is.

Nova Ren Suma - Imaginary Girls

Hosszú ideje várólistám bebetonozott darabja, a szép borító és a hatásos fülszöveg együttes hatása miatt került oda, aztán valahogy elfelejtődött. Viszont ami késik, nem múlik.

Ellen Hopkins – Identical (Azonosak)

(Könyvkuckó)

Kalaeigh és Reanne Gardella egypetéjű ikrek, akiknek az életében látszólag minden tökéletes: csinosak, okosak, népszerűek, felső osztálybeli szüleiknek köszönhetően pedig mindent megengedhetnek maguknak, amire vágynak. A valóság azonban egészen más: a lányok öt éves korában történt egy szörnyű autóbaleset, amit az anyjuk azóta sem tudott megbocsátani az apjuknak, aki ittasan vezetett. Anyu azóta politikai babérokra tör, hogy minél távolabb lehessen otthonról, ez pedig jó ürügy arra, hogy ne vegye észre, hogy... nos, hogy apu azóta rendszeresen megerőszakolja Kalaeigh-t, amióta ő nincs otthon, és mivel bíró, ezt ugyanúgy megússza, mint anno az ittas vezetést. A lányok csak egymásra számíthatnak, a helyzet pedig egyre rosszabbra fordul, ahogy anyu a választási kampány célegyenesébe ér. Vajon lesz Kalaeignnek és Reanne-nek ereje kitörni a helyzetből, mielőtt az teljesen tönkreteszi őket?

Mint sejthető ez a könyv jellemzően nem a boldogságról, a napfényről és a madárdalról szól, ezzel is keltette fel az érdeklődésem. Ellen Hopkins az USÁ-ban méltán elhíresült szerző, aki a könyveiben mindig elég súlyos kérdéseket feszeget, például családon belüli erőszakról, függőségről, öngyilkosságról, mentális betegségekről, rákról, vallási kérdésekről és a homoszexuálisok megítéléséről is írt a regényeiben. A témaválasztáson kívül azonban van még valami, ami kiemeli a hölgyet, ez pedig az a tény, hogy a könyvei egytől egyig szabad versben íródtak.

Ez erre a regényére is igaz. Első ránézésre, ha kinyitod, olyannak tűnik, mint egy verseskötet: egy-másfél oldalas költemények, vastaggal kiemelt címmel. Csakhogy igazából az egész egy összefüggő cselekményt elmondó, regényszerű történet leíró részekkel és párbeszédekkel. A két lány elbeszélése szabályos időközönként váltakozik, általában egy olyan vers van a váltásnál, amiben bizonyos sorok ki vannak emelve, és ez mindkét lány elbeszélésében megjelenik, de nagyon más módon. Szerintem ez rendkívül jó ötlet volt az összefésülés terén. Más szempontból is ötletes a kötet, például szerepe van a formázásnak is, gyakoriak a képversek.

A regény központi dinamikáját egyébként a két testvér személyiségének feszülő ellentéte adja, a kezdő vers mindjárt erről szól. Kaeleigh az ártatlan, szende áldozat, aki tűri fogcsikorgatva, ami történik vele, befelé fordul, elzárkózik mindenki elől, és szabadulást is a maga csendes módján keres, amikor a bulímiába és a vagdosásba menekül. Reanne ezzel szemben kifelé éli meg a dühét: jön, megy és vidáman önpusztít. Az ő élete az olcsó drog és a még olcsóbb szex körül forog, két végén égeti a gyertyát, és próbál minél kevesebb időt öntudatán tölteni. A helyzet, amibe kerültek, annyira kínzó a lányok számára, annyira nem látják, hogyan tudnának ebből az egészből kitörni, az apjuk úgy beléjük verte, hogy nincs értelme segítséget kérni, hogy csak nagyon drasztikus pótcselekvésekkel tudnak nagyjából egyenesben maradni. Annak ellenére, hogy a két lány tűz és víz, és azért fújnak is a másikra (Reanne például féltékeny Kaeleighre azért, amiért ő az apjuk megkérdőjelezhető szeretetét élvezi), mégis azért vannak a kapcsolatuknak jó pillanatai, kiállnak egymásért, és próbálnak a másik számára igazi család lenni, ha már mindenki más megszökött a családi szerepéből.

Egyébként annak ellenére, hogy milyen kilátástalannak látják a helyzetüket, lenne segítség. Ott van először is Kalaeigh pótnagymamája, akihez bejár az idősotthonba. A néni nagyon friss szellemileg, és nagyon jó meglátásai vannak. Nem volt könnyű élete, hiszen zsidó, és emiatt Európában mindenféle szörnyűségek érték, így hát hitelesen tudja mondani a lánynak, hogy érdemes megnyílnia valakinek, elmondani a problémáit. És ott van még Ian is, aki már nagyon régóta szeretne Kalaeigh párja lenni, de megérti, hogy a lánynak van valami az életében amiről nem tud beszélni, és ami ezt megakadályozza. Nagyon tetszett vele kapcsolatban, hogy az írónő nem esett abba a hibába, hogy idealizálja őt: annak ellenére, hogy próbált kitartani a lány mellett, azért kifejezte, hogy ez talán nem fog neki menni. Ezen kívül szerepe van még a lányok vér szerinti nagyszüleinek is, akikkel nem tartják a kapcsolatot, ez is egyik célja a lányoknak, hogy kiderítsék, miért alakult ez így.

Azt kell mondanom, hogy a tizennégyes korhatár, amit ráírtak a könyv hátuljára, bőven kell ehhez a regényhez, a tizenhatost se sokallom, mert tényleg, a lányok isznak és drogoznak és szexelnek benne, szóval egyrészt nem is mutat jó példát, de nem is az a célja, hanem pont két elveszett gyerek tévelygését akarja megmutatni a sötétben. Másrészt a nemi erőszak és Reanne kikacsintása a szadó-mazo szexre kapcsán van pár kifejezetten gyomorforgató jelenet a könyvben, ami még engem is megviselt.

Ha viszont valaki bírja az ilyesmit, akkor ezt egy nagyon lenyűgöző olvasmányélménynek fogja találni. A különleges fogalmazásmód lehetőséget ad a könyvnek, hogy sokkal líraibb legyen, mint a sima regények, az oldalak egy részén nem a cselekményen, hanem a lányok csontig lecsupaszított érzelmein úszunk, ezért is olyan nehéz befogadni a könyvet. Mindenesetre szerintem fontos üzenete van a történetnek, arra hív, hogy figyelj a jelekre, mert a legjobb családban is lapulhatnak ilyen mocskos dolgok, és hogy az elhallgatás és az érzelmek rosszul kifejezése milyen pusztító hatással lehet az emberi lélekre.

És a végén van egy akkora csavar a könyvnek, hogy nekem személy szerint a fal adta a másikat, mert hiába tűntek fel bizonyos dolgok útközben, egyáltalán nem raktam össze a képet. Nem mintha amúgy nem imádtam volna, de így még jobban megszerettem, miközben a padlóról szedtem fel az állam.

Egyébként a borító képen nem mutat sokat, de élőben az ezüstszínű alapja a borítónak tükröződik, ezért úgy néz ki, mintha összekaristolt tükör lenne.

Kinek ajánlom? Aki bírja a léleknyomorgató könyveket, kifejezetten durva tálalásban.

Kinek nem ajánlom? Széplelkeknek.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10****

Szereplők: 10/10**

Érzelmek: 10/10**

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 (Nem vészes maga a szókincs, de a verseket mindig nehezebb kicsit követni, mint a sima prózát, úgyhogy némi gyakorlatot igényel az olvasása.)

Összesen: 10/10**

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A borítóról már fent szóltam. Ugyanúgy, ahogy a cím, ez is trükkös, utalhat a fő csavarra, ha elég okos vagy, hogy észrevedd a jeleket.

Kedvenc szereplők: (1) Ian (2) Gerda (3) Kaeleigh (4) Reanne (5) a nagymama

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Gerda elmondja Kaeleighnek az élete történetét (3) Reanne elmegy a nagypapájukhoz (4) Kalaeigh végre enged Iannek (5) Gerda újra találkozik az élete szerelmével

Mélypont: az erőszakolós jelenetekKedvenc ötlet: a formátum fantasztikus és remekül illik a témához

Matthew Dicks – Egy képzeletbeli barát naplója

(Könyvkuckó)

Budo különleges. Egy Max nevű fiú képzeletbeli barátja már öt hosszú éve. Mivel a képzeletbeli barátok általában ennek az élettartamnak a töredékére sem számíthatnak, ráadásul Budo szokatlanul emberszerű kinézettel is rendelkezik, ezért a többi hozzá hasonló lény rendszeresen a csodájára jár. Azonban Budo tisztában van vele, hogy a képzeletbeli barátok csak addig élnek, amíg szükség van rájuk, és ahogy Max lassan felnő, az ő ideje is lejár. Habár lehet, hogy mégsem. Max ugyanis autista, és ezért az emberek felé való nyitás korántsem megy neki olyan egyszerűen, mint a Budóval való kapcsolatteremtés. Főhősünk el is határozza, hogy ő bizony foggal-körömmel küzdeni fog az életéért, mindig éreztetni fogja Maxszel, hogy a segítségére szorul, és akkor sosem kell eltűnnie. Csakhogy a dolgok megváltoznak, amikor az iskola egyik tanára elrabolja Maxet. Budo idővel rájön, hogy rajta kívül senki sem tud a bűntényről, és ezért ő az egyetlen, aki tehet valami a barátjáért.

Vannak bizonyos triggereim, amik azonnali érzelmi reakciót váltanak ki. Azt hiszem, kisebb koromban még több ilyen volt. Az egyik, amire emlékszem, a vadállatokat magukhoz szelídítő gyerekekről szóló filmek, amiknek megjósolhatóan mindig az volt a vége, hogy könnyes jelenet közepette vissza kellett engedni a jószágot a vadonba. Na, hát én ezektől a szituációktól teljesen kész voltam mindig is, gyerekként teljesen emészthetetlen volt számomra, hogy egy olyan különleges kapcsolatnak, mint egy olyan barátságnak, amiről egy két órás film szólt, véget vethet egyszerűen a kölcsönös elengedés. Ez a könyv nagyon hasonló érzelmi húrokat penget, úgyhogy mind a háromszázakráhány oldalán keresztül hősiesen viaskodtam a könnyzacskóimmal. Végül én győztem, de csak egy hajszálon múlt.

Az eseményeket Budo egyes szám első személyű elbeszéléséből ismerjük meg, de a cím kicsit megtévesztő, mert a formátum igazából nem napló. Az angol címben nem is ez a szó szerepel, hanem a memoár, ami már helytálló, maradni kellett volna talán inkább annál. Szóval ez a képzeletbeli barát életének története, és mint ilyen, egészen egyedi nézőpontot teremt. Dicks nagyon ötletesen és okosan kitalálta a képzeletbeli barátok létezésének szabályait, amikkel meg is ismertet minket a regény Budo találkozásain keresztül. A képzeletbeli barátok élete teljesen az ember barátjuktól függ. Úgy néznek ki és olyan képességekkel rendelkeznek, ahogy a születésükkor ki lettek találva. Például Budo át tud menni a csukott ajtókon, de a falakon nem, és sosem alszik. A képzeletbeli barátok élete pedig addig tart, amíg 1. az ember barátjuk meghal 2. az ember barátjuk túllép rajtuk, elhiszi, hogy képzeletbeliek, és elfelejti őket. A képzeletbeli barátok szerepe a regény szerint az, hogy segítsenek a gyerekeknek addig, amíg nem tudnak beilleszkedni a társaik közé, a létezésük teljes mértékben az önzetlen szeretetről szól.

Ezzel szemben ironikus, hogy Budo, a leghosszabb életű képzeletbeli barát, micsoda egy önző kis disznó. Meglepően emberi az a tulajdonsága, ahogy nem tud beletörődni a saját halálába, és próbálná minden eszközzel szavatolni, hogy ez ne történhessen meg. Budo elég független és szabadszellemű a többi képzeletbeli baráthoz képest, bőven van élete Maxen túl is, felfedezőkörutakra jár a városban, felnőttek életét figyeli, más barátokkal beszélget. Szintén elég ironikus módon, de azt leszámítva, hogy más emberekkel nem tud kommunikálni, sokkal inkább tűnik teljes értékű embernek, mint a saját világába begubózott Max. Budo segít neki egyszerű döntéseket hozni, miközben figyeli a világot, és próbálja megérteni azt. Kicsit gyerekes még a nézőpontja, de azért alapvetően kezdi egész jól kiismerni magát a felnőttek világában is, érdekesen ábrázolja azt a kort a könyv, amikor a gyerekek elkezdenek sokkal többet megérteni a világból, mint a felnőttek arra számítanak. Budo nagyjából itt tart, amikor stabil kis életét felforgatja Max elrablása. Nehéz próbatétel ez a számára: el kell fogadnia a szerepét képzeletbeli barátként, és végre tényleg önzetlenül segítenie kell a barátjának, mert senki más nem mentheti meg, csak ő, mégpedig a lehető legnehezebb módon: el kell érnie, hogy a fiú meg akarja menteni saját magát.

Ami Max betegsége miatt nem lesz egyszerű, neki nem lehet azzal érvelni, mint az egészséges gyerekeknek, mert például nem kötődik a szüleihez érzelmileg. Nyilván a regény egészére jellemző, hogy Max betegsége nagyon meghatározza, főleg az első felét, amikor Budo még minden idejét a barátjával tölti. Max nem igazán érti az emberek működését és rengeteg fura rigolyája van, emiatt az iskolában persze szekálják, vagy éppen nagyon nem kezelik megfelelően (ez a tanárokra is igaz, nem csak a diákokra). Otthon sincs azonban minden rendben: bár az anyja már elfogadta Max állapotát, és próbálja elérni, hogy megkapja a megfelelő fejlesztést, az apja még mindig tagadásban él, meg van győződve róla, hogy Max idővel kinövi ezt az egészet, mert nincs is vele semmi baj, épp csak egy csöppet zárkózott. Ez persze nagy nyomást helyez a szülők kapcsolatára, mindennaposak a veszekedések. Szóval Max élete egyáltalán nem könnyű, és így kell egy olyan szituációból megtalálnia a kiutat, amiből egy egészséges fiúnak se lenne egyszerű.

Nagyon összetett, sok réteggel rendelkező regény ez, mint már sejthetitek. Ami először mellbe vágott, az az volt, hogy mennyire hangsúlyos ebben a könyvben a halál: a képzeletbeli barátok életének ez állandó része, úgyhogy újra és újra végig kellett néznem a különböző okokból bekövetkező halálokat, és hát ez nem volt könnyű. Ugyanakkor legalább ennyire szól a regény az életről is, illetve az önzetlenségről meg az igazi önfeláldozásról. Mint már fentebb említettem, foglalkozik az autizmussal is, hogy milyen hatással van a beteg családjára. Ráadásul az elrabló nő kapcsán még arról is filozofál egy sort, hogy létezik-e abszolút gonoszság, hogy vajon előfordulhat-e, hogy mi is mások ördögévé válunk, ha a helyzet úgy adódik. Mégis... nem éreztem túlzsúfoltnak a könyvet, mert igazából a lényeg Budo és Max útja maradt és egyfajta gyermeki világlátást képviselt, ami jól is volt így.

Meglepően mély élmény volt ez a könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen zsigeri érzelmeket fog kiváltani belőlem, miközben a fantasy vonal is teljesen rendben volt benne, korrekt thriller, családi dráma és felnövésről szóló regény is tudott lenni. Nem tudom, hogy hozta össze ezt a szerző, de le a kalappal előtte!

(És még azért töredelmesen bevallom, hogy nekem soha nem volt képzeletbeli barátom, és már gyerekként is kicsit furcsállva néztem a filmekben a gyerekeket, akiknek volt. Nem igazán értettem, hogy nem tudják, hogy azt a figurát csak ők találják ki. :D)

Kinek ajánlom? Ha bármelyik téma érdekel, és fogékony vagy egy kis melankolikus hangulatú nosztalgiára.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Engem már ez is nagyon megérintett. Kifejezetten szép, jó a színválasztása, és a kötet minősége is kiemelkedően jó. A címről már kifejtettem a véleményem.

Kedvenc szereplők: (1) Budo (2) az a nagydarab képzeletbeli barát... Oskar? (3) Napsugár (4) Graham (5) Max

Miééért nem jutnak eszembe a karakterek nevei?

Kedvenc jelenetek: (1) amikor Max végre kijut a házból (2) Budo elmegy a gyerekkórházba képzeletbeli barátokkal beszélgetni (3) Budo találkozik a kórházban egy egészen új képzeletbeli baráttal (4) Graham eltűnik (5) a lövöldözés a benzinkúton

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a képzeletbeli barátok létezésének szabályai

Isaac Marion – Eleven testek

(Könyvkuckó)

Na hát akkor az a dicsőséges pillanat is eljött, amikor írok az első könyvmoly párbajos könyvemről. Ez a könyv érdekes eset volt, mert rám nem jellemző módon megnéztem a filmet jóval azelőtt, hogy elolvastam volna. Talán ezért, talán másért, de nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk eleinte, szerencsére aztán pozitív irányba változott.

Filmplakát-borító... hova dugod azt
a gazt, R fiam?

R zombi. Röviden ennyi. Hosszabban: R egy nagyon különös zombi. Bár ugyanúgy agyakat zabál, mint a többiek, benne még megmaradt valami... valami több. R vágyna az emberi kapcsolatokra, hiába nem tudja rendesen kifejezni magát, hiába nem emlékszik az életére, azért a maga módján próbálkozik egy kis értelemmel megtölteni maga körül a dolgokat. Azonban egy szép napon minden megváltozik, mert R vadászat közben meggyilkol egy Perry nevű fiatal férfit, és az agya elfogyasztásakor meglátja az emlékeit az egykori szerelméről, Julieról. Julie épp kartávolságon belül van, úgyhogy R megmenti a lányt a zombitáppá lényegüléstől, és elviszi magával a kis kuckójába, ahol nagyon romantikusan kvázi fogva tartja. Egy idő után azonban a lány is kissé megenyhül az irányába, és a kettejük között kialakuló törékeny kapcsolat lassan átformálja mindkettejük képét önmagukról és a világról.

„– Tudod, mit, Perry? – szólal meg. A hangja reszket a saját fájdalmától. – Végül mindenki meghal. Elpusztul minden. Tudjuk mindannyian. Emberek, városok, az egész civilizáció. Szóval, ha ennyi lenne az egész lényege, halott vagy élő, itt van vagy nincs itt, mi a kurva élet lenne bárminek is az értelme? – felnéz a lehulló levelekre, és kinyújtott kézzel elkap egyet: tűzvörös juharfalevél. – Anyám mindig azt mondta, erre van az emlékezetünk. És az emlékezet ellentéte, a remény. Hogy az elmúlt dolgok mindig számíthassanak. Hogy támaszkodhassunk a múltunkra, építhessünk jövőt magunknak – megpörgeti az arca előtt a levelet, jobbra-balra. – Anyám azt mondta, az életnek csak akkor van értelme, ha tudjuk úgy látni az időt, mint Isten. A múltat, a jelent, a jövőt, mind egyszerre.

Megengedem magamnak, hogy odanézzek rá. Meglátja a könnyeimet, megpróbál egyet letörölni az arcomról.

– És akkor? Mi a jövő? – kérdezem, meg sem rezdülve, ahogy az ujjai végigsimítanak a szemem fölött. – A múltat meg a jelent látom, de mi a jövő?

– Hát... – feleli kis, erőtlen kacajjal –, gondolom, ez benne a nehéz. A múlt tényekből van meg történelemből... azt hiszem, a jövő viszont csak reményből.

– Vagy félelemből.

– Nem – határozottan megrázza a fejét, és a hajamba tűzi a levelet. – Reményből.”

Na... hol is kezdjem? Volt olyan ismerősöm, aki feladta ezt a könyvet, és végül is értem, hogy miért. Sajnos az az igazság, hogy a könyv negatív tulajdonságai elég dominánsak az elején, és ezzel elriaszthatják az olvasók egy részét. Az első ötven oldalon nem igazán látszik, mitől több ez egy bugyuta tinédzserrománc-sztorinál, amin film se segít, mert ott teljesen erre a vonalra mentek rá, gondosan kihagytak minden komolyabb tartalmat, és humorral próbálták fogyaszthatóvá tenni. A könyv nem kifejezetten vicces, szóval ez nemigen működik, de még ha az is lenne, az a benyomásom, hogy alapból ez az ember-zombi románc ötlet akkora hülyeség, hogy nem tenné elfogadhatóvá a történetet jó humorral együtt sem.

A másik ok, hogy miért nem kedveltem az elején a könyvet, az a főszereplő hármasban keresendő. A fiúkkal, R-rel és Perryvel nincs gond, de Julie sajnos nem vált szerethetővé a számomra egyáltalán. Az egy dolog, hogy az elején teljesen életképtelenül viselkedik... mármint elég nagy dolog, de azért túlléptem rajta valahogy, de aztán meg sehogy sem hittem el, hogy ő az a fényhozó csodálatos lény, aminek a könyv lefesti. Számomra Julie inkább egy naiv és felszínes, de ezen túl teljesen átlagos lánynak tűnt, és hiába derült ki róla egy csomó minden a könyv során, alapvetően ezt a képemet róla nem tudta átírni. Még azzal se értek egyet, hogy nem előítéletes, mert hát az, R-rel szemben ugyan nagyon elfogadó valóban, de ez R legjobb barátjára, M-re már nem terjed ki, még a könyv vége felé is egyértelmű jelét adja Julie, hogy undorodik tőle. Így viselkedik egy igazi példakép.

Szerencsére voltak azért tényezők, amik az ellen hatottak, hogy elhajítsam a könyvet. Az első ilyen a stílusa volt. A könyv nagyon szépen van megfogalmazva, néha kifejezetten költői. Ez és a világ meg a főszereplő helyzete együtt megalapoznak egy melankolikus hangulatot, ami mondjuk a posztapokaliptikus műveknek általában eléggé a jellemzője, de persze ettől még ez esetben is jól működik.

„Mi maradt belőlünk? (...) Se országok, se kultúrák, se háborúk, ám mégsincs béke sem. Milyen legbelső igazság maradt meg akkor? Mi mocorog még a csontjainkban, ha minden más lefoszlott róluk?”

Aztán, a második dolog, ami tetszett, az Perry karaktere volt. Eleinte nehezen helyezkedtem bele az ő kis életébe, aminek elég banális oka van: a neve. Na már most, a könyvről azt kell tudni, hogy alapvetően a Rómeó és Júlia ihlette, és ezt annyira nem titkolja a szerző, hogy a drámában szereplő nevek alapján nevezte el a karaktereit (R, mint Rómeó, Julie, mint Júlia, M, mint Mercutio...). Szegény Perry húzta a rövidebbet, mert esetében ugye a Páriszt kellett modernné és angolossá varázsolni, hát ennyire sikerült. Ezzel csak az a baj, hogy én nagy rajongója voltam pár éve a Phineas és Ferb című zseniálisan szatírikus rajzfilmnek, és ott az egyik karakter Kacsacsőrű Kerry, azaz Perry, the Plathypus. Hát szerintetek el tudtam olvasni egyszer is úgy a nevét, hogy ne ő jusson eszembe? (Nem, nem tudtam.) És amikor ezen túljutottam, akkor jött a csavar: ez csak egy becenév, az igazi keresztneve Pear. XD Mondanom sem kell, ez nem javított a helyzeten.

Na de amúgy milyen karakter az én drága egy kacsacsőrű körtém? Nagyon érdekes. Már a halála után kerülünk vele kapcsolatba, amikor R az agya megevésén keresztül megismeri az életét, majd utána úgy tűnik, hogy Perry lelke valamilyen formában ott maradt vele. Igazából az ő története volt az első dolog, amit igazán élveztem a könyvben. Tulajdonképpen arról mesél, hogy egy naiv, idealista, életvidám fiú hogyan vesztette el szép lassan a képességet, hogy értelmet találjon az életében, hogyan vesztette el apránként a reményt egészen addig, míg végül már az öngyilkosságot látta csak útnak maga előtt. Szintén nem újdonság ez a fajta kiábrándultság a műfajtól, ugyanakkor az különös, hogy más regényekben azok a szereplők, akik ennyire szétcsúsztak, általában sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint Perry. Mellesleg az, hogy ezt az egészet az író egy folyamatként ábrázolja, aminek látjuk minden lépését, különösen átélhetővé teszi.

Vele szemben ott áll a másik főszereplő, R, aki ennél halottabb már aligha lehetne, de ő nem az a fajta, hogy ebbe beletörődjön. :D R elég furcsa keveréke az idealistának és a realistának, annak ellenére, hogy tele van a feje szép eszmékkel, egy másik élet utáni vággyal, folyamatosan jelen van a gondolataiban az is, hogy a vágyai mennyire nem összeegyeztethetők a valósággal, és ez valahol szomorú. A küszködése, hogy kifejezze magát, hogy megértesse magát az élőkkel szintén nagyon szerethetővé teszik. R egy nagyon könnyen megkedvelhető narrátor, és az ember tényleg szurkol neki, hogy elérje, amit akar.

A filmben Theresa Palmer és Nicholas Hoult
főszerepel egész jó alakítást hozva

„Rövid életem során egy csomó döntést hoztam meg csak azért, mert azt hittem, azt várják tőlem, de végül az apámnak lett igaza: a világnak nincsenek szabályai. A szabályok a fejünkben vannak, a közös, emberi tudatunkban. Ha vannak szabályok, azokat mi alkotjuk. És meg is változtathatjuk őket, amikor csak úgy tetszik.”

Bár alapvetően romantikus regényként van reklámozva a könyv, számomra nem a szerelmi szál volt benne a meghatározó. Persze, az is jelen volt, a maga bukdácsoló és kissé hiteltelen módján, még az a szerencse, hogy R fizikai korlátai miatt a regény nagy részében egészen plátói maradt pusztán ez a vonzalom. Nem, amiről nekem szólt ez a regény, az az identitásválság volt. Válság egyrészt R részéről, aki ki akar törni a saját állapotából, több szeretne lenni puszta zombinál, másrészt az emberi közösségekben. A könyv nagyon szépen és érzelemgazdagon ábrázolja az emberéletek leértékelődését egy összeomló világban. Bemutatja azt a kiégést, amivel a puszta túlélés jár, és állást foglal amellett, hogy végső soron van szépség és jóság a világban, és hogy ezek az apró, látszólag haszontalan dolgok adnak értelmet a létezésünknek, hangsúlyozza az emberség és az emberi érzések fontosságát. A Csontik azon kívül, hogy jó parafaktorok, elég jó metaforái a puszta létezésnek, a részvét nélküli emberiségnek. Mellesleg az, hogy a zombiság kitörését is valahogy ködösen összekapcsolja az emberiség lealjasulásával, egy érdekes gondolat és társadalomkritika.

Az előzménykötet borítója

Szóval a közepére ezek a dolgok kifejezetten megszerettették velem a könyvet. Sajnos a lezárást már kevésbé találtam lenyűgözőnek, végül is illett a könyvhöz, de érzésem szerint túl egyszerű és rózsaszín volt. Ezen némileg segített az epilógus, ami még ezzel együtt is meghatóra sikerült. És végül is invesztált annyira érzelmileg a könyv összességében, hogy kíváncsi legyek az előzménytörténetre, ami angolul már megjelent, és a folytatásra, amit jövő tavasszal szeretne befejezni a szerző. Mert igenis maradtak még itt érdekes társadalmi és emberi kérdések, és szeretnék még R emberré válásáról meg kalandjairól olvasni... és hátha közben még Julie-t is megszeretem.

Szerintem érdemes adni az Eleven testeknek egy esélyt, mert az a könyv sok szempontból több, mint aminek elsőre látszik, de azért nem kell túl sokat várni tőle.

Kinek ajánlom? Ha nem riadsz vissza az intelligens és érzelmes zombik gondolata, valamint hajlandó vagy lenyelni egy kis romantikát, akkor ez bőven lehet a te könyved.

Kinek nem ajánlom? Aki akcióra és klasszikus, hörgős, vérszomjas zombikra áhítozik.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szívesebben láttam volna valamelyik eredeti angol borítóval, mint a filmessel.

Kedvenc szereplők: (1) R (2) Perry (3) M (4) Nora (5) a zombigyerekek

Kedvenc jelenetek: (1) Perry és Julie fent idézett beszélgetése (2) Nora faggatja R-t :D (3) M meg a tömbi zombi megtalálja az elkeseredett R-t (4) Perry gyerekkori emlékei (5) epilógus

Mélypont: a zombik szexelnek-jelenetről le tudtam volna mondani

Kedvenc ötlet: a zombiság, mint a társadalom érzelmi problémáinak vetülete

Az éhezők viadala III. – A kiválasztott I.

(Filmszemle)

Hát eljött az év legjobban várt filmje is számomra. Természetesen már premierhétvégén megnéztem, csak azóta beköszöntött a szemeszter végével járó írói válság, és egyszerűen hiába kezdtem el azonnal írni róla a bejegyzést, nem bírtam befejezni. Furcsa volt közben belegondolni, hogy eltelt már egy év az előző rész óta, és összehasonlítani, hogy mennyiben adott ez a film más élményt. Mert persze ahogy a trilógia utolsó kötete könyvben is merően más megközelítésű volt, ez a filmre is abszolút jellemző.

Katniss megtörten és zavarodottan érkezik a Tizenharmadik Körzetbe, miután a korábbi győztesek összeesküvésének hála élve kihozták a Nagy Mészárlás arénájából. Az otthonát porig rombolták, és bár ő megmenekült a Kapitólium markából, Peetát foglyul ejtették, amiért saját magát okolja. Miközben azonban a lány a személyes válságával küzd, Panem-szerte zavargások törnek ki. A Tizenharmadik Körzet ambiciózus vezetője, Alma Coin úgy gondolja, itt az ideje, hogy a Körzetek összefogjanak, és együttes erővel legyűrjék a Kapitóliumot. Ahhoz azonban, hogy ez lehetséges legyen, szükség van egy jelképre, egy olyan alakra, aki képes feltüzelni a bizonytalankodókat, és mindenkit a lázadás ügye mellé állít. Persze kézenfekvőnek tűnik, hogy Katniss legyen ez az ember, a Fecsegőposzáta, akinek a példája eleve elindította az egész folyamatot. Csakhogy egyáltalán nem lehetnek biztosak benne, hogy a lány mindazok után, amin keresztülment, képes lesz-e beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Amikor annak idején kiderült, hogy a harmadik könyvet két filmben fogják megvalósítani, rajongó létemre én hörögtem a leghangosabban. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet megcsinálni a regény első 150 oldalát úgy, hogy az izgalmas legyen, és végül is igazam lett: nem igazán sikerült. A harmadik film jóval lassabb az előzőnél, és emiatt a vélemények két táborra szakadtak: a rajongók többsége ennek ellenére élvezte, azoknak viszont, akik nem olvasták a könyvet, szerintem sokkal kevesebbet ad a film. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy jól sikerült, egy percig sem unatkoztam rajta, és úgy érzem, szükséges volt a felbontás, mert enélkül nem jutna elég idő nagyon sok dologra, ami a végjátékban fontos lesz.

Bár fogadkozott a rendező, hogy nagyon könyvhű a feldolgozás, azért annyira ez sem sikerült, mint az előző rész esetén. Sok apróbb-nagyobb változtatást kellett eszközölni a regényhez képest, bizonyos események sorrendjét felcserélték, karaktereket cseréltek ki, és persze sok olyan dolgot láthatunk, amit a könyvnek, Katniss szemszögét követve, esélye sem volt megmutatni, csak utalt rá. Szerencsére Francis Lawrence még mindig zseniális érzékkel nyúl hozzá ehhez a történethez, minden, amit kitalált, remekül működik. Az egyik legikonikusabb változtatás, hogy beletették a filmbe Effie-t egy új noname mellékszereplő helyett, ami szerintem mindegyikünk nagy megelégedésére szolgált, hiszen Effie egy csodás, karizmatikus karakter, remekül működött a jelenléte a filmben.

Mivel ez a film leginkább a karakterdrámára koncentrál, elengedhetetlen volt az élvezhetőséghez, hogy a színészi játék magas színvonalú legyen. Szerencsére ezzel megint nem volt gond, sőt, számomra tökéletesen eladta a filmet. Jennifer Lawrence még mindig meggyőzően játssza a mogorva, szenvedő, összezavarodott, de valójában mélyen érző Katnisst, és szerintem bámulatosan ironikus az a jelenet, amiben azt játssza, hogy nem tud színészkedni, borzalmasan jót nevettem rajta. :D Peeta karaktere szomorú módon most kezd beérni, a helyére kerülni a filmben, és sok állt vagy bukott ebben Josh Hutcherson alakításán, aki meglepő hitelességgel ábrázolja a fiú fizikai és érzelmi tönkremenetelét. Liam Hemsworth is persze jól játssza Gale-t, de belegondolva, neki kell a legkevésbé megdolgoznia a kenyeréért, elvégre jóképűsége okán mindig hasonló kemény, férfias, hősies szerepeket kap, nem kell megerőltetnie magát a legkisebb mértékben sem.

Közben a háttérben fantasztikus színészek molyolnak támogató karakterekként, lenyűgöző munkát végezve. Julianne Moore castingja Coinként egyszerűen zseniális ötlet volt, viszonylag sok időt tölt a vásznon, mindet abszolút megérdemelten, és próbáltak egy kis hátteret, több mélységet adni a karakterének, ami szintén jó volt. Egy a bajom: jelen pillanatban sokkal szimpatikusabb a számomra, mint a könyvben, ami nem túl szerencsés, mert egyelőre nem látom, hogyan fogják megalapozni Katniss döntését a negyedik film végén. Moore többnyire Philipp Seymour Hoffmannal (Plutarch) tündököl együtt a vásznon, és ez nem túlzás, minden jelenetük zseniális. Bár Natalie Dormer Cressidája olyan hihetetlen nagy szerepet nem kap a történetben, azért nekem tetszett az alakítása, kifejezetten vagány volt.

Ami a régi motorosokat illeti, Haymitch még mindig vicces és tragikus, de inkább csak vicces, amiért némileg vérezhet a szívem, de úgy döntöttem, hogy nem fog. Jeffrey Wright Beeteeje többet szerepel ebben a részben, aminek örültem, szerintem kifejezetten jó mind az alakítása, mind a karakter. Primet volt még különösen jó látni a filmben, nagyon szépen ábrázolták a felnövésének és a fejlődésének folyamatát végig az egész sorozatban, és olyan jó nézni, hogy Willow Shields milyen szép munkát végez ezzel a szereppel, remélem, ez egy ígéretes karrier kezdete a számára. Mégis, az igazi nagyágyú itt Donald Sutherland Snow elnöke, aki még a reggeli szakáltrimmelése közben sem szűnik meg fenyegető lenni, és képes az egész film alatt folyamatos stresszben tartani a közönséget.

És mivel borzalmasan elfogult vagyok, mert Finnick volt talán a kedvenc karakterem az egész sorozatban, ezért álljon itt egy kis eszmefuttatás külön csak róla. Szóval végül is elégedett lehetek a filmben kapott szerepével, körülbelül ugyanannyit van arányaiban a vásznon, amennyit a könyvben szerepel. A Futótűz végén volt a regényben egy jelenete, amit áttettek ennek a résznek az elejére, és azt kell mondjam, ez így jó döntés volt. A film során látszik némileg, bár teljesen nem bontakozik ki az a barátság, amit Katnissel formálnak a regényben, de Finnick kulcsjelenetei azt hiszem, így is nagyon erősre sikerültek, amiben persze szerepe van Sam Claflin érzelmes, átéléssel megvalósított játékának is. Most kellett teljesen megmutatnia Finnicknek azt az oldalát, amit az előző részben csak sejtettünk, hogy létezik: törődő, jószívű férfit, aki görnyedezik a tehetetlenség súlya alatt, és szerintem ebben nem lehet okunk panaszra, ehhez képest pedig minden más huszadlagos szempont. Amit hiányoltam, az megint csak a humora volt, sajnos ebben a részben már egyáltalán nem volt könnyedebb jelenete (úgy látszik, Haymitch megkapta az ő vicces oldalát is). A film végén viszont minden rajongó nagy megelégedéssel konstatálhatta, hogy az Annie szerepére kiválasztott Stef Dawsonnal igen erős a kémiájuk, várhatjuk hát miattuk is a következő filmet.

A film technikai megvalósítása továbbra is fantasztikus, nagyszerűen eltalálták a Tizenharmadik Körzet hangulatát, steril, letisztult, célszerű kinézetét, sötét tereit, az egyenruhák személytelenségét. Örültem a jeleneteknek, amik a lázadás alakulását mutatták, és hogy közben megismerhettünk új körzeteket, de többet láthattunk a Kapitóliumból is, nem mellesleg ezek a jelenetek nagyon látványosak is voltak. Az egész film hangulata zárt, sötét és nyomasztó, ami remek, ilyennek szerettem volna látni. A zene is fantasztikus, azon kívül, hogy továbbra is okosan használja az előző film témáit, A bitóval sikerült valami igazán nagyot alkotniuk ezúttal, amiben benne van a soundtrack zeneszerzőjének, a dal dallamát író The Lumineers együttesnek, illetve az azt eléneklő Jennifer Lawrencenek a munkája is vastagon.

A film végéről szeretnék még egy kicsit beszélni. Egyrészt jó volt, hogy tényleg izgalmasra sikerült, viszont én egy kicsit fájlaltam, hogy olyan hektikusan volt összevágva. Így a hangsúly végig az akción maradt, Finnick története kb. csak a háttérben futott, aminek nem örültem, mert számomra az ő személyes tragédiájának megismerése volt az egyik leginkább szemet felnyitó pillanata a könyvnek. Ehelyett viszont Katniss és Snow csatározásából kaptunk többet, és az végül is jó is volt. Az utolsó jelenetek a filmben szerintem nagyon erősre sikerültek, jó lezárása lett a filmnek, annak ellenére, hogy tudja persze mindenki, hogy ez nem a vége, mégis, a záró képsorok, ahol Coin beszédében egyszerre láthatjuk a forradalom ügyének felemelkedését, és közben Katniss személyes összeomlását, az lenyűgöző pillanat volt.

A film elején még akadtak jobban humoros jelenetek, többször is nevetett együtt a mozi (komolyan mondom, Kökörcsin volt a legnagyobb arc a filmben), de aztán szép lassan mindenkire egyre jobban rátelepedett a nyomasztó hangulat. Meghatnia is sikerült egyszer-kétszer a filmnek. A végén vert seregként távoztunk, én személy szerint inkább letargiát éreztem, mint azt a lelkesedést, amivel az első és a második rész után elhagytam a mozit. Persze ezt pozitívumnak fogom fel, hiszen ezt vártam a filmtől, csak már előre fáj a pici szívem a második fele miatt.

10/9,5 pont

Rick Riordan – The Last Olympian/ Az utolsó olimposzi (Percy Jackson and the Olympians V.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat ötödik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. A villámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse 4. The Battle of the Labyrinth

’The end of the world started when a pegasus landed on the hood of my car.’ – „A világvége az autóm motorháztetején landoló pegazussal kezdődött.”

Percy tökéletesen tisztában van vele, hogy már alig van idő hátra a tizenhatodik születésnapjáig, amikor is beteljesedik a prófécia, amit végre ő is megismerhet: a döntésén az olimposz felemelkedése vagy bukása múlik, és talán az életét is elveszti a küzdelemben. Ahogy vészesen ketyegnek a napok, a fiatal hérosz előtt kibomlik Kronosz fondorlatos terve, hogy az istenek erejét lekötve miként kívánja elfoglalni a védtelen Olimposzt. Nem maradt más, csak a Félvér Tábor lakói, akik megvédhetnék Manhattant, az Olimposzt és a nyugati civilizációt. Nagy falat ez egy maroknyi tizenévesnek.

Ez a regény Rick Riordan görög mitológiás sorozatai közül az elsőnek a zárókötete. Emiatt az ember persze nagy elvárásokkal van, még epikusabb, izgalmasabb és drámaibb történetre számít, és végül is ez a könyv meg is adja ezt. Egy kicsit számomra levont az értékéből, hogy tudom, van ezután még folytatás, a Heroes of Olympus-sorozat, ezért nyilván sejtettem pár dolgot, például hogy hiába nyüszögnek annyit a prófécián, Percy egészen biztosan nem fog meghalni. Jobb lett volna úgy olvasni a könyvet, hogy teljes tudatlanságban vagyok, de azért még így is épp elég fordulatot és izgalmat szolgáltatott.

A könyv, némi felkészülést leszámítva, egyetlen gigantikus csata, amit, ha lehet csak még izgalmasabbá tesz az, hogy Manhattan utcáin zajlik. Természetesen ez azzal is jár, hogy ha eddig zajlottak az események, akkor immár egy elszabadult Sinkanszen-szerelvény nyaktörő sebességével száguldanak. Na jó... kisebb megszakításokkal, ami általában azt takarja, hogy főhősünk alszik egyet, amikben mindig szuperizgalmas látnoki álmokat lát, szóval akkor se pihen olyan nagyokat. :D

Máskülönben Percy szempontjából érdekes a sorozat lezárása, ami talán nem mindenkinek tetszik, de engem furcsa mód megfogott, ez pedig a következő: a befejezés nem annyira Percy-központú, mint gondolnánk. Persze, egyre erősebb lesz, mivel a könyv elején jóformán sebezhetetlenné válik, és ebben a kötetben egyértelműen ő a jók kicsiny seregének vezetője. Azonban a végső felismerés, hogy igazából nem rajta múlik a háború végkimenetele, lehet az olvasó számára bosszantó vagy felemelően újszerű. Ettől még szükséges a jellemfejlődése: Percynek, miközben a fizikai határait jelentősen kitágítja ember létének, rá kell jönnie, hogy erkölcsileg igenis vannak határai. Le kell győznie a legnagyobb hibáját, azaz hogy az egész világot feláldozná a szeretteiért, és most igenis a köz javát kell szolgálnia. Időközben még dúl egy zseniális szerelmi háromszög is a számára, Rachellel eléggé összemelegedtek az előző rész óta, de érezhető, hogy igazából nem egymást szeretik, csak a hétköznapokból való kilépés lehetőségét, amit a másik jelent. Ezzel szöges ellentétben az Annabethszel való kapcsolata nem annyira megkönnyebbülést, mint sokszor még több nehézséget hoz, mégis, az valami valóságos, sokkal inkább igazi támasz az életében.

A mellékszereplők többségének is van valamiféle íve a történetben, ami most kap némi lezárást. Annabethnek a Luke iránt táplált érzéseit kell lerendeznie magában, hogy jó döntést hozzon. Nicónak nyilvánvaló kitaszítottsága ellenére kell a közösség érdekét szolgáló döntéseket hozni. Az ő karakterét különösen megszerettem, mert introvertáltsága mellett egy nagyon szeretetre méltó kölyök, és tényleg próbál mindig a lehető legjobban cselekedni. Clarisse-ről sok rosszat el lehet mondani, makacs, önző, kicsinyes, hirtelen haragú, de azt többedszer bebizonyítja, hogy a hűsége határtalan azok iránt, akiket egyszer a szőrös szívébe zárt. És ugyanígy Chrisnek és Tysonnak és Grovernek és a többieknek is jut egy-egy saját történet.

Amit kifejezetten szerettem, az a negatív szereplők ábrázolása és motivációi voltak a könyvben. Az rendben van, hogy Kronosz maga a megtestesült gonoszság, de az alatta szolgáló emberek ennél már sokkal árnyaltabbak és érdekesebbek. Kronoszt ugyanis olyan megkeseredett kamasz héroszok támogatják, akik nem kaptam semmiféle törődést vagy támogatást az olimposzi szüleiktől, akik valamiért elhanyagoltnak, kirekesztettnek, háttérbe szorítottnak érezték magukat. Ez alapján pedig a tragédia némi emberség alkalmazásával bőven elkerülhető lett volna.

Ami viszont nem tetszett, hogy ebben a könyvben már nem igazán éreztem súlyát a haláleseteknek. Vagy olyan szereplők haltak meg, akikről amúgy is sejtettem, hogy ez lesz a sorsuk, vagy olyanok, akiket kb. egy-két fejezettel a haláluk előtt ismertem meg, tehát abszolút nem érdekelnek. Kellemetlen volt az az érzés, hogy Riordan csak azért dob be új mellékszereplőket, hogy aztán kinyírhassa őket, és fenntartsa a drámaiságot anélkül, hogy bárki is kinyiffanna, aki... ööö... számítana is.

A cím egyébként szerintem zseniális, bár elég erősen előre kellett haladnom a könyvben, mire megértettem, akkor viszont már nagyon ült. Az, hogy Hesztia marad az egyetlen isten Olimposzon, érdekes, és jól illik a regényhez, ami tulajdonképpen végig az otthon, a család és a remény fontosságát hangsúlyozza. Főleg az utóbbi mellett persze elég nehéz kitartania a hőseinknek, amikor minden kilátástalannak tűnik, hiszen óriási túlerő ellenében kell védeniük a várost, és úgy látszik, Kronoszt legyőzni sincsen sok esélyük. A család egyrészt Percy szempontjából érdekes most, akinek az anyja és a mostohaapja is jelentősen belefolyik a harcok alakulásába, és a jó öreg Mr. Blowfis bebizonyítja, hogy ő minden idők legmenőbb mostohaapja. Ezen kívül jó volt még, hogy Luke családi hátterét is megismertük, így jobban átláttuk a karakterének motivációit. Nico is érdekes volt ilyen szempontból, aki megtudta, mi történt az anyjával, és ezen kellett túllépnie, meg kezdenie valamit azzal, hogy az apja, hát... finoman szólva is nem a legkedvesebb isten.

És végső soron maga az egész lezárás nagyon tetszett, Percy tényleg tett valami jót a világért, és minden életben maradt szereplő a helyére került. Összességében az egész sorozatot nagyon élveztem, már alig várom, hogy belekezdjek a Heroes of Olympusba.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A legújabb angol borítók jobban tetszenek, de az a sorozat is megjárja, amivel magyarul kiadták.

Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Nico (3) Annabeth (4) Tyson (5) Clarisse

Kedvenc jelenetek: (1) Percy és Annabeth tisztázzák az érzéseiket (végre) (2) Percy megmártózik a Styx folyóban (3) Nico és Percy elmennek Luke anyjához (4) Mr. Blowfis előrántja magából a hőst (5) Percy kérése az istenektől

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: -

Ezt szántam 2014 utolsó bejegyzésének, de aztán 2015 első bejegyzése lett belőle. Ez valahol még stílusos is.

A taget én a TheBookTuber csatornán láttam, és nagyon megtetszett, úgyhogy átvettem, átalakítva a blogolásra, ha már egyszer én azt csinálom. A lényege, hogy visszaemlékezz, egy adott kategóriában mi volt az első és az utolsó könyved/blogod/ bejegyzésed.

1. Miről szólt az első blogbejegyzésed? Miről az utolsó?
Az első bejegyzésem (mint szerintem kb. mindenkinek) egy bemutatkozás volt, amiben elmondtam, hogy ki vagyok, és mit tervezek itt művelni az internetező közönség szeme láttára. Az első könyvem, amiről bejegyzés született Robert Merle gigantikus sorozatának az első kötete volt, a Francia história.

Az utolsó könyv, amiről írtam, a Percy Jackson és az olimposziak záró kötete, Az utolsó olimposzi volt, amit én angolul olvastam. Mostanában kicsit gondban vagyok a bejegyzésekkel, mert elég sokat sikerült olvasnom magamhoz képest ősszel (és eléggé nem volt időm meg energiám a blogra írni), ezért lemaradtam magamtól elég rendesen, és őszintén szólva semmi kedvem sincs éjjel-nappal blogolni csak azért, hogy behozzam ezt a lemaradást. Ezt a könyvet még valamikor szeptember környékén fejeztem be, de csak most került sorra.

2. Ki volt az első blogger, akitől olvastál? Ki az utolsó?
Ha jól emlékszem, Kelly (Kelly és Lupi olvas) volt az első, akitől olvastam. Még mindig követem a blogját, és, bár tudom, hogy nem mindig értünk egyet (én jóval szigorúbb vagyok, és sokkal kevésbé kedvelem a rosszfiúkat meg a romantikát), azért sok általam megszeretett könyvről szereztem tudomást neki köszönhetően.

Utoljára chesslady blogját néztem meg, a Behálózva című könyvről szóló értékelését olvastam el.

(Az eredeti kérdés vloggerekre vonatkozik, megválaszolom azt is.)

Videóblogokat jóval előbb néztem, mint ahogy könyvekkel foglalkozót találtam volna. Azt is igazából a véletlennek köszönhettem. CassJayTuck Csillagainkban a hibáról szóló maratoni, két videón átívelő ömlengésére kritikájára találtam rá, és emlékszem, az újdonság erejével hatott számomra, hogy „jé, könyvekről is csinálnak videókat?”.

Utoljára Kevin vlogját néztem, egészen pontosan a 2014-es kedvenceiről szóló bejegyzést. Magyarországon még csak pár hónapja kezdett el terjedni az az egész könyvesvlog-biznisz, szóval kb. mindenkit figyelek, aki komolyabban foglalkozik vele, aztán remélem, hogy majd lesz választék.

3. Melyik volt az első könyv, aminek a megvásárlására emlékszel? Melyik az utolsó?
Ömm... az első, amire emlékszem, hogy ott álltam a könyvesboltban, és izgatott voltam, meg nagyon örültem magamnak, szóval előjött tőle a szokásos könyvet-vásárolunk-jajdejó tünetegyüttes, az a Harry Potter valamelyik része volt, valószínűleg a Harry Potter és a Főnix Rendje. Bár, ha jól emlékszem, akkor csak lefoglaltuk a könyvet, mert végül Mikulásra kaptam meg, akkor is csak hosszas könyörgés után, és miután megígértem, hogy nem fogom az egész napomat olvasással tölteni.

Utoljára Vivogle-ön keresztül vásároltam meg extra kedvezményes áron Marissa Meyer The Lunar Chronicles-tetralógiájának a magyarul frissen megjelent második kötetét, a Scarletet. Mivel ezt a könyvet én már olvastam tavasszal angolul, csak belenéztem, és elborzadva a rémes fordításon mindjárt át is passzoltam apukámnak.

4. Melyik volt az első könyv, amit teljesen egyedül olvastál el? Melyik könyvet olvastad utoljára?
Az első, ami tényleg könyv-könyv volt, semmi színes rajzok, az a Harry Potter és a bölcsek köve volt, másodikas koromban. Utána zsinórban elolvastam mind a négy akkor megjelent kötetet, összesen kb. másfél hónap alatt, ami nyolc évesen nem rossz teljesítmény szerintem.

Az utolsó könyv, amit befejeztem, az a Pi élete volt Yan Marteltől. Szépen meg volt írva, és a végét kifejezetten zseniálisnak tartom, de középtájon sok üresjárat volt nekem, és ezért nem érzem, hogy annyira lenyűgözött volna a könyv. Most párhuzamosan a Beszélnünk kell Kevinről és a Burn Bright az a két könyv, amiket olvasok.

5. Melyik volt az első disztópia, amit olvastál? Melyik az utolsó?
Az első disztópia, amit olvastam, Lois Lowry korát megelőző műve, Az emlékek őre volt, tíz éves koromban. Ja, én fura lény vagyok, tíz évvel azelőtt szerettem a könyvet, mielőtt felkapták, és már Az éhezők viadala előtt is tudtam, mi az a disztópia.

Utoljára Marie Lu Legenda című regényét olvastam a műfajból, októberben. Olyan elég tipikus tini disztópiának találtam, de azért elég értelmes, úgyhogy egynek jó volt.

6. Mi volt az első paranormál romantikus, amit olvastál? Mi az utolsó?
Az első ilyesfajta élményem a Twilight volt. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor kezdett lassan, de biztosan egyre népszerűbbé válni, és amikor a barátnőm egy nyáron az egész sorozatot elolvasta angolul, úgy döntöttem, én is teszek egy próbát. Én csak az első kötetig jutottam, mert nagyon szenvedtem tőle, akkor is végig azt mondogattam, hogy „ez nyelvgyakorlás”.

Az utolsó könyvem a műfajból az Eleven testek volt, ha az annak számít. :D Bár azt hiszem nem annyira. Ez esetben a Forgive My Fins Tera Lynn Childstól még tavaly nyáron... nem annyira vagyok oda a paranormál romantikusokért (úgy általában a romantikusokért), szóval viszonylag ritkán olvasok belőle.

7. Melyik volt az első könyv, amin sírtál? Melyik az utolsó?
Nekem ez nehéz kérdés, mert nem szoktam sírni a könyveken. Az első esetre viszont történetesen emlékszem, a Harry Potter és az azkabani fogoly ríkatott meg, mert annyira beleéltem magam, hogy Harry összeköltözik a keresztapjával, és nagyon csalódott voltam, amikor kiderült, hogy ez nem lehetséges (nyolc évesen még ez is traumatizáló, JÓ? :P).

Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára könyvön, komolyan. Az utolsó könyv, ami megdolgoztatta a könnyzacskóimat, az Matthew Dickstől az Egy képzeletbeli barát naplója volt, de attól se folytak a könnyeim végül.

8. Melyik volt az első sorozat, amit befejeztél? Melyik az utolsó?
Képzeljétek el, nem a Harry Potter! :D A gyűrűk ura-trilógia volt, mert tíz éves korom körül apám rábeszélt, hogy olvassam el. Ő ugyanis első hullámos rajongó (erre tényre nagyon büszke vagyok), szóval már egyetemista korában olvasta a könyveket, amikor először megjelentek magyarul, így persze elvitt a filmre is. A gyönge lelkem viszont nem bírta az orkok látványát, szóval elment tőle a kedvem, és meg kellett győznie, hogy a könyvek nem ijesztőek egyáltalán. Ezután mondjuk sima volt az út, már mind a három része megvolt otthon, szóval annak rendje és módja szerint egykettőre kivégeztem.

Utoljára a Percy Jackson és az olimposziakat fejeztem be, de van még ugye folytatása, a The Heroes of Olympus, szóval nemsokára nekiállok annak.

9. Melyik volt az első könyv, amit nem tudtál befejezni? Melyik az utolsó?
Ez majdnem ugyanolyan nehéz, mint a sírásos, én az a típus vagyok, aki ha lassan is, de végigszenvedi magát minden könyvön, amibe belekezd. Az első könyv, amire emlékszem, hogy nem sikerült befejeznem, pedig kétszer is nekiugrottam, az Rejtő Jenő A tizennégy karátos autó című regénye volt. Nem értem amúgy, hogy miért, egyébként pedig szeretem Rejtő regényeit, de ez egyáltalán nem kötött le, az első ötven oldalon sem jutottam túl egyik próbálkozáskor sem.

Van pár félbehagyott könyv a jelenleg olvasottak között, mind olyan szándékkal lett félretéve, hogy majd megerőltetem magam és befejezem. Legikonikusabb kudarcom George R. R. Martin bestsellere, a Trónok harca, amiért mindenki odavan (többek között az apám is), de én leragadtam a háromszázadik oldalon másfél évvel ezelőtt, és a sorozat első évadának megnézése után se vagyok teljesen meggyőződve, hogy akarom a maradék 900-at. Uhh, de hosszú az a könyv. :(

Általában nem szoktam jelölgetni, de mivel ezt a taget még magyar blogokon/vlogokon nem láttam, ezért megpróbálom elterjeszteni. Szerintem jó móka volt kitölteni, főleg az első könyvekre vonatkozó kérdéseket, élveztem a nosztalgiázást.
Szóval a három jelöltem: chesslady, Moncsycsy (Bess) és Meggie
Valamint jelölnék két vloggert is, hogy oda is begyűrűzzön: kispingvin, Kevin
Persze ha van kedvetek, nyugodtan válaszoljátok meg a kérdéseket hozzászólásban vagy a blogotokon!

J. K. Rowling – Átmeneti üresedés

(Könyvkuckó)

Annak idején, amikor Rowling befejezte a Harry Potter-sorozatot, az én zsenge ifjúságomban is lezárult egy korszak, mint olyan sok más korombeli fiataléban. Meglehetősen magabiztos voltam azt illetően, hogy a hölgyeménynek továbbra is lesz írói karrierje (feltéve, ugyebár, ha akarja, hiszen immár anyagilag semmire sincs rászorulva), azonban később, ahogy elkezdtek megjelenni a felnőtteknek szánt regényei, kételkedni kezdtem, hogy vajon a felnőttkoromnak is lesz-e olyan meghatározó alakja, mint a felnövésemnek volt. Mindenesetre kész voltam adni neki egy esélyt.

Pagford álmos angliai kisváros, aminek festői szépségű utcácskái mögött a kis közösségekben szokásos piti ellentétek, utálkozások, titkok és személyes tragédiák sorakoznak. Azonban az évek óta bebetonozódott stabil viszonyokat megbontja a városi képviselőtanács közkedvelt tagjának, Barry Fairbrothernek a halála. A poszt betöltéséért azonnal elindul a civakodás, aminek nem kis jelentősége van, hiszen ha a megfelelő kezekbe kerül Fairbrother széke, akkor az a konzervatívok javára billentheti a mérleg nyelvét, ebben az esetben pedig az önkormányzat által pénzelt drogrehabilitációs központ léte veszélybe kerülne. A torzsalkodás és a lehetséges jelöltek kigolyózása közepette azonban felbukkan valaki a város honlapján, aki Barry_Fairbrother_Szelleme álnéven kompromittáló információkat közöl a jelöltekről. Azonban az érintettek csak akkor lepődnének meg igazán, ha tudnák, valójában ki az, aki a kárukat akarja.

Egy félreértéssel kezdtem az olvasásélményemet, ugyanis régebben felületes információk alapján az maradt meg benne, hogy Rowling új regényei krimik, sikeresen összekevertem tehát azokkal a könyveivel, amiket Robert Galbraith álnéven jelentetett meg. Az elején mindjárt halálesettel nyit a könyv, szóval egy kis ideig nem is ingatott meg a hitemben, de aztán gyorsan és erőteljesen. Szóval csak úgy elöljáróban elmondanám, hogy ez a regény szépirodalom. Nincs meg benne írmagja sem a Harry Potter érdekes világkidolgozásának, vagy izgalmas, csavaros történetvezetésének (csavar az épp akad mondjuk). Bár utóbbi miatt bíztam Rowlingban elsősorban, de meglepő módon izgalom nélkül is teljesen megszerettem ezt a könyvet, egyszerűen csak rá kellett állnom a lassú sodrására. Aki azonban erre nem készült fel, vagy nem szereti a társadalmi keresztmetszeteket boncolgató, lélektani problémákra kihegyezett regényeket, annak bizony ez a piros-sárga féltégla kínszenvedés lehet.

Ami kiemelendő számomra a kivitelezéssel kapcsolatban, az a fordítás minősége. A szereplők nyelvi egyénítése remekül meg volt oldva a könyvben, ráadásul azt is nagyon jól kezelte szerintem a fordító, szerkesztő, hogy mikor kell magyarázatokat fűzni a könyvben szereplő olyan kifejezésekhez, amiket esetleg nem érthetünk, ezek a megjegyzések az esetek többségében indokoltnak látszottak.

A történet rengeteg párhuzamos szálon fut, a különböző szereplők élete néha egészen váratlan módon kapcsolódik össze, ahogy az már csak egy ilyen kisvárosban lenni szokott. Nem mondhatnám azonban, hogy túlságosan megkedveltem a karaktereket. Nagyon realista módon ábrázolja őket a történet, mindenkinek valami hibája, többé-kevésbé elmondható, hogy minden szereplő az élete legalább egy területén csődtömeg. Ha másban nem is, hát a gyereknevelésben, aminek következtében a szereplőgárda tulajdonképpen két táborra van szakadva: a felnőttekre és a kamasz gyerekeikre.

USA-beli borító

A felnőttek életében az egyáltalán nem szokványos problémáktól (pánikbeteg, paranoiás tanár) a teljesen hétköznapi dolgokig terjed a skála (sikkasztás, unatkozó feleség, túlsúly), de az a lényeg, hogy a felnőttek közül tényleg senkit sem ábrázol igazán pozitívan a könyv. Például Parminder Jawanda, az orvos, rettenetes anya: folyamatosan rugdalja mentálisan az amúgy is teljes önértékelési zavarral küszködő, iskolai bántalmazás (bullying) áldozatául esett lányát, ráadásul borzalmasan merev és hideg nőszemély is. Barry Fairbrother az egyetlen kivétel a szabály alól, akit tényleg mindenki szeretett, és aki úgy tűnik, hogy valóban rendkívül jó ember volt. Persze vele sem volt megelégedve mindenki: a felesége pont azt utálta benne, hogy miért vesz ennyire részt a város életében, miért tesz ennyit másokért, amikor fordíthatná az időt a családjára is (ez meg mondjuk az ő kicsinyességéről mond értékítéletet).

A fiatalokat se ábrázolja közel sem tökéletesnek a könyv, de ők azért valamivel tisztábbnak tűnnek. Ez talán részben azzal a kamasz lázadással függ össze, hogy elutasítják a szüleik értékrendjét, és hát van mit elutasítani bőven. Persze ez nem mindig jó, főleg Gaián éreztem azt, hogy nagyon gyerekes, és sokkal megértőbb is lehetne a párkapcsolati nyavalyákban szenvedő anyukájával. Másrészt pedig ott volt Mócsing, aki a lázadást annyira túlzásba vitte, hogy teljesen értelmetlenné vált az egész: miközben elítélte az apja képmutatását, pontosan olyan képmutatóvá vált maga is, csak mivel feltételezte, hogy az emberek iránt tanúsított minden jó érzés hamis, ezért még feljogosítva érezte magát arra is, hogy embertelen legyen. Persze könnyen játszotta a nagyhalált, hiszen neki megvolt mindene és a szülei abszolút elkényeztették, míg a legjobb barátja, Andrew folyamatos terrorban élt otthon a bántalmazó apja miatt, nem csoda hát, hogy egy idő után rosszul tolerálta Mócsing önsajnálatát.

Az egyéni problémákon kívül azonban nagyobb dolgokról is szól a könyv, az egész közösség működésével is foglalkozik. Pagford kisvárosa hiába nagyon elbűvölő látszatra, az emberek hozzáállása ezt a kellemet erősen rombolja. Először is, ami nagyon rányomja a könyvre a bélyegét, azok a tipikus kisvárosi előítéletek. A tősgyökeres pagfordiak ellenszenvvel tekintenek minden frissen érkezőre, külföldire, vagy furcsára és problémásra. Ez támogatja meg érzelmileg a fő konfliktust: a konzervatív városlakók homokba dugnák a fejüket és sorsára hagynák azokat, akiknek a drogrehabilitációs központra szükségük van, miközben az ellenkező tábor fontosnak tartja a támogatásukat, hangsúlyozza, hogy ez igenis az ő felelősségük.

Az egész könyv kifejezetten morózus hangulatú, és a vége is elég tragikus, ez nem az a könyv, amivel be kell kucorodni téli estéken és megmelegedni mellette, mert sok vigaszt nem ad. Mégis, a könyv legvégén, amikor már kellőképp rosszul érzed magad tőle, felcsillan az alagút végén a fény. Néhány szereplő megnyilvánulásai - Parminder lányának, Sukhvindernek a bátorsága, Andrew egyszerű embersége, Samantha, aki a dühéből és a megkeseredettségéből valami pozitívot kovácsol végül – azért arra engednek következtetni, hogy talán mégis van még remény ezeknek az embereknek. Meg persze azt se bántam, hogy Mócsingnak az élet tanított egy kemény leckét.

Összességében nagyon elégedett vagyok a könyvvel, meglepetésemre nem volt egy könnyű olvasmány, de talán ezt nem is bánom. Rowling bebizonyította, hogy sokféle érzékeny témához hozzá tud nyúlni értelmesen (bullying, vagdosás, drogfüggőség, családon belüli erőszak, stb.), és sikerült egy olyan könyvet megalkotnia, aminek az irodalmi értékét már nehéz lenne vitatni. Remélem, nem veszik el teljesen a krimikben, és fog még ehhez hasonlóan jó, kemény és tartalmas regényeket is írni.

A regényből BBC-sorozat készült, amit idén fognak vetíteni. A szereplőgárdában többek között olyan prominens angol színészek szerepelnek, mint Michael Gambon, aki Albus Dumbledore szerepéből lehet ismerős.

10/10 pont

(A cikk eredetileg itt jelent meg: http://eotvoskollegium.blog.hu/2015/01/13/j_k_rowling_atmeneti_uresedes_620)

Általában az újév elejét az előző év összefoglaló bejegyzéseinek gyártásával szoktam tölteni, és idén ez különösen igaz, mert egy kicsit körültekintőbben tervezem dokumentálni az éveimet, mint eddig. Szóval lesz még ebből több felvonás, először is a kaen blogjáról csórt személyes kérdésekre válaszolós verziót hoztam (illetve nála angolul voltak a kérdések, én vettem magamnak a bátorságot, és lefordítottam őket).

1. Hol kezdted a 2015-ös évet?

A szüleim lakásában, csendes baráti körben.

2. Jártál iskolába 2014-ben?
Augusztust leszámítva nagyjából egész évben.

3. Kellett kórházba menned?
Meglátogattam egy rokonomat, akinek meszes ciszta volt a belső fülében (jujj), és a bérmalányomat, amikor ő került kórházba, de páciensként nem (hála Istennek), csak egyszer, amikor oltást adtak be.

4. Volt bármilyen ügyed a rendőrséggel?
Yepp, nyaralás közben ellopták a táskánkat, és el kellett menni feljelentést tenni, hátha fizet a biztosító. Mivel én tudok egyedül angolul a családban, ezért én intéztem az egészet.

5. Hová utaztál 2014-ben?
Tenerifén nyaraltunk két hétig, Svájcban síeltünk egy hetet, ezen kívül kisebb belföldi kirándulásokat tettünk.

6. Vásároltál valamit 50.000 forint feletti értékben?
Személyesen én nem, az ilyen költségesebb dolgokat ajándékba kaptam. Illetve könyveket vásároltam körülbelül ilyen nagyságrendben, de azt egész évre elosztva. Ja és ennyiért vettem lovardabérletet.

7. Ismersz valakit, aki megházasodott?
Igen, három közelebbi és egy távolabbi ismerősöm különböző vallási közösségekből (egyik esküvőn sem voltam jelen).

8. Ismertél valakit, aki elhunyt?
Egy idős hölgy a templomomból, akit nagyon kedveltem.

9. Költöztél ebben az évben?
Nem.

10. Milyen koncertekre/előadásokra mentél el?
Idén is volt színházbérletünk, szóval a Csiky Gergely Színházba mentünk kb. minden hónapban. Sok előadás nem maradt ebből ez évből emlékezetes, egyedül A király beszéde ugrik be, hogy azt 2014-ben láttam, és tetszett, illetve az Egy, kettő, három/ Az ibolya, ami két egyfelvonásos Molnár Ferenc-darab volt egymás után.
Voltunk a Szabadtérin is, a Zorba, a görögöt néztük. Mivel ez ilyen táncelőadás volt, számomra nehéz volt követni a cselekményt, aki nem láttam a filmet, de azért élveztem.
Három koncerten voltam (ennyire sikerült visszaemlékeznem): egy keresztény könnyűzenei koncerten tavasszal, ősszel egy Kaláka-koncerten és decemberben egy barátnőm diplomakoncertjén, aki oboista. :)
Továbbá magamhoz képest rekord mennyiséget jártam moziban, összesen ha jól emlékszem, hétszer.

11. Írd le a születésnapodat!
A születésnapomat idén Tenerifén ünnepeltük meg. Délelőtt egyedül élveztem a hotelszobát, mert anyuéknak el kellett menni a tukmálós előadásra, amiért az ingyen szállást kaptuk. Én addig pihengettem, meg sorozatot néztem. Jól elment az idő, ezért délután csak a hotel medencéjéhez mentünk fürödni, közben a nyugágyon fekve olvastam, illetve felderítettük a hotel kertjét. Este ünneplésképp elmentünk egy korlátlan fogyasztású grillétterembe, ahol a felszolgálók hagyományos ruhában voltak, és úgy hordták körbe a frissen sült húsokat. Minden nagyon finom volt, a legjobban talán a márványsajtmártásos marhahús ízlett, meg ettem egy csomó spárgát és mindenféle finom salátákat és mártogatósokat, kaptam bort, meg desszertnek egy szelet mandulatortát. Apu nem járt jól, mert épp rosszul érezte magát, szóval ő nem vett részt az evésben, de aranyosak voltak a felszolgálók, beengedtek minket a konyhába, és fényképezkedhetett a nyársforgatós sütőkkel, szóval neki is jutott végül valami. :) Egyébként jó volt sétálni az étteremhez, elég hegy-völgyes az a környék, és le lehetett látni az esti kivilágítású városra meg az óceánra, nagyon szép volt. Amúgy meg ez a nap egy csodálatos két hétnek volt a része, amikor nagyon különleges helyeken jártunk, finomakat ettünk, szóval minden nagyon pazar volt. :) Ajándékot akkor egyben nem kaptam, a nyaralás során választhattam magamnak dolgokat, meg még otthonról rendeltem könyveket, meg egy-két apróságot, ami meg is érkezett, mire hazaértünk.

12. Mi az a dolog, amiről azt gondoltad, sosem tennéd meg, mégis vállalkoztál rá 2014-ben?
Lecsúsztam egy olyan csúszdán, aminek a kezdő szakasza teljesen függőleges.

13. Mik voltak a kedvenc pillanataid?
A tenerifei nyaralás (két hét tele kedvenc pillanatokkal), a kirándulás Felsőtárkányban, a születésnapi buli decemberben, amire hivatalos voltam.

14. Érkezett új jövevény a családba?
A Németországban élő unokatesómnak kislánya született, nagyon édes. ^^

15. Melyik volt a kedvenc hónapod?
Az augusztus. Zseniális volt az a nyaralás.

16. Ki volt a legjobb ivócimborád?
Ööö... nem sok ivós élményem van idénről (amúgy se iszom gyakran). Mondjuk az egyetemi haverjaim.

17. Szereztél új barátokat?
A második félévben nem a megszokott barátaimmal vettem fel a laborgyakorlatokat, ami azért volt jó, mert megismertem más csoporttársaimat.

18. Legjobb szórakozós estéd?
Nem nagyon járok szórakozni. XD Mondjuuuk... legyen a már fent említett születésnap. Vagy a Természettudós Bál. Az is király volt.

19. Elvesztetted valamelyik barátodat 2014-ben?
Nem tudok róla.

20. Változott a hajstílusod?
Igen. Nyáron végre beláttam, hogy a hajam sose fog olyan szép hosszúra nőni, mint szeretném, ezért egy praktikus hosszra vágattam, ami most már nagyon tetszik.

21. Volt autóbaleseted?
Nem (hála Istennek).

22. Hány éves lettél 2014-ben?
Huszonegy.

23. Tettél újévi fogadalmat?
Szeretném elolvasni a Bibliát egy év alatt.

24. Csináltál valami nagyon égőt?
Sírtam a munkatársaim előtt.

25. Vásároltál valamit eBayen?
Igen. Körömmintázó szettet, bizsukat, könyvjelzőket, képeslapokat, magamnak is, ajándékba is.

26. Házásodtál vagy váltál?
Hehe. Nem.

27. Hajtott rád valaki?
Ha hajtott is, én ugyan nem vettem észre.

28. Voltál beteg idén?
Egyszer-kétszer taknyoskodtam. Semmi komoly.

29. Örülsz, hogy elmúlt 2014?
Semleges vagyok. Olyan szempontból igen, hogy túl vagyok az egyetem második évén, ami a felsőbbévesek szerint a legkeményebb.

30. Mit vársz a legjobban 2015-ben?
Az első egyetemi diplomámat.

31. Mit csináltál életedben először 2014-ben?

- ettem raclette-et
- vezettem külföldön
- kaptam örökbefogadói ajándékcsomagot a WWF-től
- voltam az egykori gimim előadói estjén úgy, hogy én nem szerepeltem
- voltam díszvendég biológiaórán
- fogadtam utazókönyvet
- vásároltam eBayen
- próbáltam megtanulni lovagolni
- futottam futógépen
- ettem mindenhez medvehagymakrémet
- jártam Egerben
- másztam fel ugyanarra a hegyre kétszer egy nap alatt
- geocachingeltem
- megtanultam rendesen körmöt lakkozni
- fürödtem az Anna-fürdőben
- adtam elő konferencián (ráadásul angolul)
- kértek fel bérmaanyának
- buktam meg egyetemi vizsgán
- szaladgáltam lepkehálóval
- készítettem rovargyűjteményt
- dolgoztam nyáron
- regisztráltam társkereső oldalra
- voltam moziban háromszor két hét alatt
- aludtam az unokatesóimnál
- töltöttem hosszabb időt a fővárosban
- ettem svédasztalos ázsiai étteremben
- repültem együtt a családommal
- csúszdáztam át egy cápákkal teli medencén
- láttam vadon élő delfineket
- jártam piramisoknál
- sikítottam teli tüdőből
- fröcskölt le egy kardszárnyú delfin
- ünnepeltük a születésnapomat grill-étteremben
- aludtam jachtkikötő hoteljében
- diktáltam rendőrségi jegyzőkönyvet
- betűztem angolul
- teljesítettem ingyenes online kurzust
- jegyesfotózást csináltam
- néztem daruvonulást
- jártam a kilenclyukú hídnál
- másztam fel egy tankra
- küldtem csomagot külföldre
- kaptam csomagot külföldről
- beszélgettem rendszeresen valakivel, aki másik időzónában van
- szerveztem karácsonyi ajándékozós húzást
- teljesítettem könyvbingós kihívást
- találtam ki és valósítottam meg karácsonyi jócselekedetet egyedül
- néztem BluRayt
- olvastam fel hangoskönyvhöz

- lett saját okostelefonom
- festettem ki másnak a körmét
- sütöttem tavaszi tekercset

32. Mit kívánnál 2015-re, amit hiányoltál 2014-ből?
Szerettem volna elkezdeni tanulni spanyolul, ami nem jött össze. De ami a legjobban hiányzik az életemből, az egy kicsivel több siker a munkámban.

33. Melyik dátum fog 2014-ből örökre beleégni az emlékezetedbe és miért?
Nem hiszem, hogy lesz ilyen, az az igazság.

34. Mi volt a legnagyobb dolog, amit elértél az évben?
Sok nagy különösebb eredményem nem volt, de kb. azt is be lehet tudni annak, hogy nem kezdett jelentős mélyrepülésbe az átlagom. Na jó, talán a köztársasági ösztöndíj. Illetve az, hogy apu elolvasta a regényemet, és nagyon tetszett neki. :)

35. Mi volt a legnagyobb kudarcod?
Ööö... megbuktam Biotechnológiából. De aztán egy hétre rá ötöst kaptam, szóval... sose legyen rosszabb évem. Meg az, hogy nem tudtam elindulni a TDK-n.

36. Mi a legklasszabb dolog, amit vásároltál?
Hát... ha nem lehet könyv, akkor... az új órám. Fekete a számlapja, nagyon ízléses és tud világítani a sötétben. ^^

37. Kinek a viselkedése késztetett ünneplésre?
Apumé, keresztfiamé és a húgáé, bérmalányomé.

38. Kinek a viselkedése szomorított el?
Anyukámé.

39. Hová ment el a legtöbb pénzed?
Hát a megélhetési cuccokon kívül könyvekre, körömlakkra, karácsonyi ajándékokra, kézműves ékszerekre.

40. Mit vettél, ami miatt nagyon-nagyon izgatott lettél?
Kööönyveeeet, körömmintázó szettet, körömlakkokat.

41. Melyik szám idézi fel benned örökké 2014-et?
Imagine Dragons – Night Visions (album)
One Republic – Ordinary Human
Christina Aguilera & A Great Big World - Say Something
George Ezra – Budapest
Vance Joy - Riptide
Tom Odell – Another Love
Conor Oberst – You Are Your Mother’s Child
The Hanging Tree
Alexander Rybak – Into A Fantasy
Keira Knightley – Lost Stars

42. Az előző év azonos időszakával összehasonlítva most

i. boldogabb vagy szomorúbb vagy? Nagyjából hasonló, talán egy kicsit szomorúbb. Gyakrabban érzem azt, hogy valami hiányzik az életemből.

.ii karcsúbb vagy teltebb vagy? Azt hiszem, felszedtem pár kilót, jobban oda kéne figyelnem magamra.

iii. gazdagabb vagy szegényebb vagy? Gazdagabb. Jók az ösztöndíjaim.

43. Miből szerettél volna többet csinálni?
Olvasás, írás, közösségi tevékenységek.

44. Miből szerettél volna kevesebbet csinálni?
Stresszelés, azon való felesleges agyalás, hogy vajon jó irányba tart-e az életem.

45. Hogyan telt a karácsony?
Családi körben a Szenteste, majd rokonlátogatással. Kellemes volt, és sikerült leülni az unokatesóimmal (megy egyik este a szüleimmel is) játszani, már régen volt ilyen, élveztem.

46. Szerelmes lettél 2014-ben?
Nem.

47. Mi volt a kedvenc TV-műsorod?
Hát, leginkább csak Once Upon a Time-ot néztem rendszeresen, az jó volt továbbra is. Ezen kívül végre én is beszálltam a Trónok harca-őrületbe, megnéztem az első évadot.

48. Utálsz valakit, akit 2013-ban még nem utáltál?
Még mindig nem utálok senkit.

49. Mi volt a legjobb könyv, amit olvastál?
YA: Patrick Ness - Soha nincs vége
Felnőtt: J. K. Rowling – Átmeneti üresedés

50. Mi volt a legnagyobb zenei felfedezésed?
Az, hooogy... nem mindig alszom el a komolyzenétől?

51. Mi az, amire vágytál és megkaptad?
Minden felsorolt jó dolog az először csináltam listáról. ^^

52. Mi az, amire vágytál és nem kaptad meg?
TDK-eredmény, párkapcsolat, érzelmi stabilitás

53. Mi volt a kedvenc filmed 2014-ben?
Adaptáció: Csillagainkban a hiba
Eredeti forgatókönyv: A nő

54. Mi lenne az az egyetlen dolog, ami sokkal jobbá tenné a 2014-es éved?
Szakmai siker az év második felében.

55. Mi segített megőrizni az ép eszed?
Nyafogás barátoknak, írás, fél órás telefonbeszélgetések apuval.

56. Melyik hírességért rajongtál a legjobban?
Ferenc pápáért, minden megnyilvánulása olyan emberséges, nagyon kedvelem.

57. Melyik politikai esemény kavart fel a legjobban?
Igyekszem minél jobban kimaradni a politikai eseményekből.
Amúgy a netadó körüli botrány, meg a választások... most szavaztam először, szóval ezúttal ennek nagyobb figyelmet kellett szentelnem.

58. Kit hiányoltál a leginkább?
A kaposvári barátaimat. Meg úgy általánosságban néha csak valakit, aki tényleg törődik velem.

59. Ki volt a legjobb új ember, aki megismertél?
Nem tudom, mindenki klassz. ^^

60. Mondj egy fontos tanulságot, amit 2014-ben tanultál!
Majdnem mindenki kételkedik magában, az is, aki amúgy kívülről magabiztosnak tűnik.

61. Hozz egy idézetet dalszövegből, ami jellemzi a 2014-es éved!

„Everyone I come across in cages they bought

They think of me and my wandering but I'm never what they thought

Got my indignation but I'm pure in all my thoughts

I'm alive

Wind in my hair I feel part of everywhere

Underneath my being is a road that disappeared

Late at night I hear the trees they're singing with the dead

Overhead

Leave it to me as I find a way to be

Consider me a satellite forever orbiting

I know all the rules but the rules did not know me

Guaranteed” (Eddie Vedder – Guaranteed)

Lionel Shriver – Beszélnünk kell Kevinről

(Könyvkuckó)

Végre valahára eljutok odáig, hogy írjak a második könyvmoly párbajos könyvemről. Jó sokáig küzdöttünk egymással, én meg ez a regény, mert nem egy könnyű olvasmány, de végül azért csak én győztem, azt hiszem.

Már majdnem két éve annak a bizonyos csütörtöknek, amikor Eva Katchadourian fia, Kevin, tömegmészárlást tartott az iskolájában, aminek keretében hét tanulót, egy tanárt és egy menzai alkalmazottat ölt meg. Azóta a fiú jól megérdemelt börtönbüntetését tölti, Eva élete pedig teljesen összeomlott: elvesztette a pénzét, az egész élete során féltő gonddal építgetett cégét, a házát. Még mindig nem tud megbirkózni azzal a rengeteg zavaros érzéssel, amit ez az egész kiváltott belőle, ezért, hogy egy kicsit rendbe tegye a fejét, leveleket kezd el írni a férjének azokról a dolgokról, amiket eddig nagyrészt megtartott magának: hogy hogyan látta ő Kevint a felnövése közben, és hogyan alakult a kapcsolatuk furcsa ellenszenvből a másik nyílt terrorizálásáig.

Na igen. Kezdjük ott, hogy miért is érdekelt engem annyira ez a könyv. Pár éve volt egy lövöldözés a PTE-n, és egy lány, akit kiskorom óta ismerek, ott volt a helyszínen (mármint konkrétan a dupla terem másik felében, mint ahol elkezdett lövöldözni a srác). Emiatt egy kicsit személyesen érintett engem az ügy, és jobban is figyeltem az utóéletét. Engem megdöbbentett, hogy ott milyen vehemenciával védték a szülei az elkövetőt. Mármint persze, a gyerekük és szeretik, de mégiscsak embert ölt, nem érzik úgy, hogy ezért meg kéne kapnia a büntetését? Ezért éreztem úgy, hogy szeretnék olvasni a témáról, és így találtam meg ezt a könyvet.

A könyvvel furcsa, ambivalens viszonyunk volt: ez a regény ugyanis nem szeretné, ha szeretnéd. Nyilván Lionel Shriver (aki neve dacára meglepő módon írónő) egyetlen porcikája se vágyik arra, hogy te akár egy pozitív érzést is felfedezz a lapokon. És ettől egyrészt őszinte, szívbe markoló és nagyon igaz. Másrészt meg lassú, idegtépő és rettentő cinikus. Mégis, van benne valami, ami miatt a legrosszabb pillanatokban se akartam letenni.

Filmplakát

Ami miatt nehéz másképp érezni magad a könyv olvasása közben, mint egy besózott meztelen csiga, annak az a fő oka, hogy a történet középpontjában az univerzum legkevésbé szerethető családja áll. A főszereplő, Eva, különösen utálatos, és nekem az ellenszenv kialakításában segített az is, hogy néhány saját hibámat láttam visszaköszönni a személyiségében. Eva önző, individualista nagyvilági nő, aki örömmel néz le másokat, és aki mindig valami nagyobbat és eszményibbet vár az élettől, mint ami az lehet. Az érzelmeit nehezen mutatja ki, és ez a jelenére még inkább igaz, mint a múltjára, hiszen a tragédiától csak még inkább bezárkózott, és ettől még hidegebbnek és arrogánsabbnak tűnik, ha ez egyáltalán lehetséges. Franklin eleinte teljes ellentétessége miatt szimpatikusabbnak tűnt, de aztán pont ugyanezen okból vált rettentő ellenszenvessé. Túlontúl naiv, optimista, negédes és kedélyeskedő, és nagyon hamar pont ugyanúgy az ember agyára mászik az őszintétlenségével meg az álomvilágával, mint Eva a cinizmusával.

És hát Kevin. Jaj, Kevin. A könyv első fele azért is volt nagyon idegtépő, mert úgy a 260. oldalig nem volt más a történet, csak egy vádirat. Mintha Eva azt bizonygatta volna, hogy igen, ő egy épületesen pocsék anya volt, na de Kevin olyan elszúrt gyereknek született, hogy nem nagyon tehetett ez ellen semmit. Esküszöm, a fiú már kisbabának utálatos, legalábbis az anyja szemében, és később egyre vállalhatatlanabb dolgokat művel. Jó, elismerem, léteznek született pszichopaták, de Kevin olyan sarkosan van ábrázolva, hogy esküszöm, elgondolkodtam azon, miért nem hajtott át rajta Eva véletlenül az autójával, amikor még elég pici volt. 260 oldalt kellett várnom az emberség megnyilvánulásának első szikrájára, és ez olyan eksztatikus örömöt váltott ki belőlem, amit aligha tudtok elképzelni. :D

Szóval persze, nyilván léteznek született pszichopaták, ugyanakkor ők is csak emberek, és bőven megértem, miért volt Kevin életére olyan romboló hatással, hogy már magzat korában is az anyja elutasítását érezte. Nem azt mondom, hogy sajnálni kell, véleményem szerint nem nagyon lehet, de azért nem csak ő a hibás itt, hiába egyedül ő követte el a szörnyűséget. Evával való kapcsolatában a kezdet kezdetétől fogva a kettőn áll a vásár volt jellemző, anyunak se kellett a szomszédba menni szemétségért, és a fiacskája is bőven kitett magáért. És bármi is volt a miért, azt is át tudom némiképp érezni, hogy mennyire elviselhetetlennek tűnik az élet, ha nem vagy képes szenvedélyt érezni bármi iránt, ha nem vagy hajlandó a legapróbb mértékű öncsalásra sem az értelmetlen ám élvezetes apróságok létezését illetően.

Mellesleg Kevin viselkedésén se lehet csodálkozni, azért átsüt rajta a szeretetéhség, ha az ember nagyon figyelmesen nézi, és el se merem képzelni, milyen lehet, ha az egyik szülőd ismer, de nem szeret, a másik pedig csak azért szeret, mert nem téged lát. És bár Eva azt hitte, hogy a fia utálja őt és nem is volt oka mást hinni, azért a helyzet nem ilyen egyszerű, ez kiderül a könyv végére.

Mert hogy igazából a könyv utolsó negyven oldala okozta számomra az igazi fejtörést, ami zseniális, lebilincselő, letehetetlen, és az érzelmek is a helyükön vannak kezelve végre. A lezárás egyértelműen fantasztikus volt, tökéletes befejezés, a lehető legjobb, amit ez a történet kaphatott, és emiatt billent végül a szeretlek-utállak kapcsolatunk végérvényesen a szeretlek irányába. Meg még valami miatt, amit elárulni spoiler lenne, mert bár majd’ kibökte a szemem az igazság, mégse bírtam rájönni egészen addig, amíg a képembe nem törölte a könyv.

És ami miatt még szerettem ezt a könyvet, az az egész gondolatisága. Hiába cinikus és érzéketlen látszólag Eva látásmódja a társadalomról is, azért sok dologról eléggé sikerült elgondolkodtatnia. Egyrészt ott van a nevelés kérdése, hogy vajon mennyiben játszott hozzá Kevin elvadulásához az, hogy totálisan elkényeztették, de közben őszinte szeretet nem kapott. Másrészt a bűnbakképzésről is van szó: az már egyik halott gyereket se hozta vissza, hogy Evát is meghurcolták, ennek ellenére az egyik szülő szükségesnek látta ezt. És ugyanígy egészen értelmetlen tulajdonképpen a miérteken is rugózni. Ha Kevin valaha is adna értelmes választ arra kérdésre, hogy miért lőtt le kilenc embert az iskolájában, az se változtatna már semmin. És persze azon is lehet kattogni, hogy elegendő büntetést kapott-e, de szerintem ennek a kertvárosi aranyifjúnak nem lesz sétagalopp túlélni a börtönéveket. Ha pedig ezt sikerrel véghezviszi, akkor odakint még mindig vár rá a mamája, és hogy ez jó lesz-e vagy rossz, az már rajtuk múlik.

Tilda Swinton a Kevinekkel

A filmről:Készült a regénynek 2011-ben egy filmváltozata, amit megnéztem, mert kíváncsi voltam, hogyan sikerült interpretálni ezt a könyvet. Azt kell mondjam, a film nagyon is méltó feldolgozás, bár Evát (Tilda Swinton) és Franklint (John C. Reilly) is nagyon másképp képzeltem el, de végül a színészek fantasztikus játéka meggyőzött, hogy tökéletes választások voltak. A Kevin szerepének terhét hordozó négy különböző életkorú fiú mindegyike remek volt (igen, még a csecsemő is), mégis persze leginkább a kamasz Kevint játszó Ezra Miller fog megmaradni az emlékezetemben, aki hihetetlen mélységig volt képes megmutatni a fiú lelki világát. (Nem mellesleg meglepően vonzó jelenség íjjal a kezében.) Szóval mindenképp tudom ajánlani a filmet is, azonban úgy érzem, hogy számomra nem helyettesítette a könyvet, abban ugyanis sokkal több részlet van, amiknek egy részét ugyan beépítették vizuálisan a filmbe is, azonban aligha érthetőek, ha nem olvastad a könyvet.

10/10 pont

Elmúlt a 2014-es év, már belekezdtünk 2015-be is rendesen, és nekem eddig eltartott, hogy megírjam az évösszefoglaló(nak a második harmadát). Szégyen, gyalázat.

Idén a menetrend szerinti őszi olvasói válság elmaradt (bezzeg az írói nem), ennek köszönhetően jobban teljesítettem az idén olvasásfronton, összesen 55 kötetet sikerült elolvasnom, amik között 5 képregény, 3 verseskötet, és egy hosszabbacska novella található, összesen ez 17 162 oldalt jelentett. Így átlagosan hetente egy könyvet vagy 329 oldalt olvastam el. 2014-ben is függőben maradt jópár olvasásom, a mai napig hat olyan kötet van, amit tavaly elkezdtem, de nem fejeztem be, remélem, ezek többsége idén sorra kerül.

Beszerzési forrásaimat tekintve 11 könyv (20%) került hozzám könyvtárból, kilencet kaptam kölcsön utazókönyv formájában (16%) – ez jóval több, mint tavaly-, a többi 36 (66%) saját vagy családi tulajdon. Az olvasott könyveim között 11 (20%) e-könyv volt, ez feleannyi arányában, mint tavaly. Emellett 3 darab könyvet (6%) hangoskönyvként fogadtam be, mert kaptam tavaly karácsonyra egy futógépet, és a futáshoz hallgattam őket. Az olvasott kötetek közül 11 (20%) angol nyelvű volt. Az idén általam olvasott könyvek közül 22 (40%) büszkélkedhet női szerzővel, ez nagyjából ugyanannyi, mint 2013-ban (ismét).

Nagy örömöm, hogy 2014-ben sikerült kétszer annyi magyar könyvet olvasni, mint az előző évben: 8-at, ami az összes olvasmányom 15%-a. Ráadásul akadt a könyvek között kortárs irodalom is, ami aztán főleg ritkaság. A más nyelvű eredetivel bíró könyvek között túlnyomó többségben vannak az angolok, összesen 40 db (74%) (3 db Anglia, 2 db Kanada, 1 db Ausztrália, 1 db Dél-Afrikai Köztársaság).

Ezen kívül más nyelvű eredetik képviseltsége: német – 3 db (5%) (1 svájci, 2 németországi), japán – 2 db (3,7%), dán – 1 db (1,85%), lengyel – 1 db (1,85%).

A 2014-es évben 9 sorozatot kezdtem el, 3-at folytatnom, és kettőt fejeztem be. Szerencsére idén egy sorozatot sem kellett kaszálnom. Számításaim szerint jelenleg 31 sorozatot olvasok.

Egy recenziót írtam 2014-ben a Maxim Kiadónak, egyet pedig magánkiadásról.

2015-ben szeretnék legalább 60 könyvet elolvasni, és tovább erősíteni a magyar, illetve egyéb nemzetiségű kortárs szépirodalom-vonalat.

És jöjjenek 2014 toplistái és díjai!

TOP 10 legjobb könyv

Ehh... idén igazából olyan sok kiemelkedő könyvet olvastam, hogy egyszerűen nem ment a 10-re szűkítés... szóval 10(+5) lesz. Elnézést.

Honorable Mentions – olyan könyvek, amik az első tízbe nem fértek bele, de amúgy abszolút kedvencek és ajánlom őket nagyon:
Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy! (Billy Milligan I.)
Keyes nekem amúgy az egyik kedvenc íróm, bár igazából csak egy könyve volt, amivel 100%-ig elégedett voltam, de a témaválasztásai miatt mégis különleges figyelemben részesítem. Ez a regény végre ugyanolyan jó, mint a Virágot Algernonnak, személyes, hihető és átütő erejű alkotás egy többszörös személyiséggel rendelkező fiatal férfi küzdelmeiről.
Nick James: Az invázió (Éghajó Akadémia II.)
Még mindig szeretnivaló ez a sorozat, gyorsan pergő cselekményével és két kedvelhető fiú főszereplőjével elsősorban a fiatalabb fiúk szívébe lophatja be magát könnyen, de én is nagyon élveztem.
Scott Westerfeld: Leviatán (Leviatán I.)
Végre én is felültem a Scott Westerfeld-vonatra, és milyen jól tettem! Ez a fiktív történelmi steampunk-regény elsősorban az elég vad, de hihetetlenül jól kidolgozott világával, másodsorban a rendkívül szerethető karaktereinek köszönhetően vált kedvenccé.
John Green: Paper Towns
Ez a könyv egyértelműen csak az erős mezőny miatt csusszanhatott ki az első tízből, mert amúgy remek regénynek tartom. John a szokásos furcsaságaival szórakoztatóan őrültté tett regényben egy fantasztikus nyomozásra és utazásra invitálja az olvasót önmagunk és mások megismerésének, illetve a lezárásoknak a világába.
„What a treacherous thing it is to believe that a person is more than a person.”
Ann Seehan: A Long, Long Sleep - Hosszú álom
Egy nagyon is hihető módon megváltozott világot ábrázol ez a könyv, azonban nem ez a legjobb benne, hanem az, hogy bemutatja egy megtört lelkű fiatal lány világát és a gyógyulás lassú, lépésről lépésre tett folyamatát.

1. Patrick Ness: Soha nincs vége
Patrick Ness egyszerűen zseniális. Ebben a könyvben minden megvan, ami kell: többrétegnyi dráma

2. Courtney Summers: Fall for Anything
A This Is Not a Test után Summers ismét bizonyított nekem ezzel a könyvvel, ami az imádott apa öngyilkosságát járja körül a lánya szemszögéből. Külön élveztem, hogy a fotózás fontos szerepet kapott a könyvben.

3. Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója
Ez a könyv nagyon jól felidézte a gyerekkoromat, de a nosztalgia-faktoron kívül rendkívül elgondolkodtató is volt, foglalkozott az önzéssel, a hűséggel, a barátsággal, halállal és az emberi gonoszsággal is. A képzeletbeli barát szemszöge okán pedig az egész kapott egy nagyon egyedi fantasy vonalat, ami még külön kiemelte a könyvet.

4. Marissa Meyer: Scarlet (The Lunar Chronicles II.)
Talán nem ez volt a legszofisztikáltabb irodalmi élményem az évben, de az biztos, hogy ezen a könyvön szórakoztam a legjobban. Gyors ütemű akció, szimpatikus főszereplők, és meglepően sok poén szerettette meg velem ezt a kötete még jobban, mint az elsőt a sorozatból.

5. Ellen Hopkins: Identical
Ez a regény egy igazi gyöngyszem volt, nem csak a verses formátuma miatt. Gyomorforgató és megrázó, az igaz, de közben valahol nagyon szép és őszinte is.

6. Swati Avashti: Ököl/Jog
Eléggé féltem ettől a könyvtől, de teljesen alaptalanul. Mélyen, alaposan, őszintén és szívhez szólóan ábrázolta egy bántalmazó apa karmaiból kikerült testvérpár gyógyulásának, továbblépésének a folyamatát.

7. Margo Lanagan: Tender Morsels
Különös, sötét, megrázó mese ez nemi erőszakról, szexuális visszaélésekről, anya-lánya kapcsolatról és az emberi gonoszságról. Más volt, mint amire számítottam, de nagyon-nagyon tetszett.

8. Patrick Ness – Siobhan Dowd: Szólít a szörny
Aú. Ez egy ifjúsági regény, mégis keményen és reménytelenül őszinte az élet mulandóságával és az általa felvetett megannyi szörnyű ellentmondással. Közben pedig gyönyörű, és épp csak egy leheletnyit varázslatos.

9. J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
Tartottam ettől a könyvtől, de nem volt rá okom, Rowling a felnőtt irodalomban is megtalálta a helyét, ez a széles kisvárosi körkép pedig nagyon belopta magát a szívembe.

10. Stanislav Lem: Kiberiáda
Rémesen szellemes görbe tükör ez, ami robotizált tündérmesék formájában nagyon sok jó gondolatot fogalmaz meg az emberi természetről és a társadalomról.

a főszereplő körül, izgalmas, csavaros történet, művészi igényű megvalósítás, elgondolkodtató mögöttes tartalmak. Kifejezetten bátor és lenyűgöző könyv.

TOP5 legszebb borító:

TOP 3 legrosszabb könyv

Tavaly nehéznek éreztem ide a válogatást, de a 2014-es év hozott pár erős versenyzőt a kategóriába.

Végül ők lettek a befutók:

1. Kelemen Zoltán: Első 21 novella
Sajnálatos módon ez a recenziós példányként kapott novelláskötet volt messze a leggyengébb dolog, amit idén olvastam. Néhány ötletet eltekintve egyszerűen semmi értékelhetőt sem találtam benne, pedig tényleg kerestem. Nagyon korai volt ezt még kiadni.

2. Pascal Mercier: Éjféli gyors Lisszabonba

Hajaj... olyan optimista voltam ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert tök jól hangzott a témája, de sajnos maga a regény nagyon rossz volt. A szép stílusa némileg feldolgozhatóbbá tette az élményt, de az a nagy helyzet, hogy a könyvben a világon SEMMI sem történt, és még azt is furcsa és idegesítő karakterek prezentálták. Pedig azt a jó érzésemet, hogy olyan helyszíneken játszódik, ahol jártam nehéz elrontani, de sikerült.

3. Gayle Forman: Ha maradnék (Ha maradnék I.)
Ebben a könyvben lehet, csak azért csalódtam ekkorát, mert túl nagy elvárásaim voltak. Szerettem volna, ha tényleg igazi, mély, élet értelme-kérdésekről szól. Ehelyett kaptam egy langyos tinirománcot egy idegesítő főhőssel, ami csak szeretett volna igazán drámai lenni.

Egyéb díjak:

Legnagyobb pozitív csalódás: Az Ököl/Jog. Tartottam ettől a könyvtől, mint általában minden vörös pöttyöstől, de ez egy meglepően jó, mély és elgondolkodtató regénynek bizonyult.

Legnagyobb csalódás: A Burn. Én a sorozat első két részét (Tiszták, Fuse) nagyon szerettem, de úgy éreztem, hogy a befejező kötetben az írónő néha félrerakta az eddig alaposan felépített karaktereket, és kierőszakolta ezt a lezárást, ami miatt én rossz szájízzel tettem le a sorozatot.

Az év kedvenc komoly témája: a családon belüli erőszak – ez sem olyasmi, amit mostanában nagyon kerülnének az írók, de idén ezt éreztem a leginkább meghatározónak. Fő téma volt az Ököl/Jogban és a North of Beautifulban, de megjelent például az Átmeneti üresedésben is.

Az év kedvenc műfaja:a posztapokaliptikus, ifjúsági és felnőtt változatban is olvastam jópár világvége-történetet az idén, egyik jobb volt, mint a másik.

Az év legjobb sorozata: 2014-ben egyedül a PJO volt, amiből több kötet olvastam, és ez jó is volt, de nem váltott ki akkora fangirl-hatást, mint a The Lunar Chronicles, aminek a második kötetébe teljesen beleszerettem. Idén két könyv is megjelenik hozzá, egyrészt a Fairest, ami egy kicsit a főgonosz hátterébe enged jobb bepillantást, másrészt a tetralógia zárókötete, a Winter, mindkettő miatt nagyon lelkes vagyok.

Kedvenc női főszereplő: Ez egy kicsit nehéz, nem annyira emlékszem lenyűgöző női főszereplőre ebből az évből. Azt hiszem, hogy Cinder, illetve Scarlet lesznek a választottjaim a The Lunar Chroniclesből, mert emberiek, nőiesek, de közben valahol elég badassek is mindketten (főleg Scarlet, ó te jó ég, de még mennyire badass). Második helyre tenném Ligát, Branzát és Urddát, a Tender Morsels középpontjában álló családot, akik a saját képességeiknek és személyiségüknek megfelelően, de mindig együtt és mindig kivételes erőről tanúbizonyságot téve vergődnek át az életük nehézségein. Harmadik helyen Rose áll a Hosszú álomból, aki nem tűnik elsőre olyan nagyon erősnek, de valójában az.

Legrosszabb női főhős: Mia a Ha maradnékból. Értem, hogy ilyen elvarázsolt, cuki művészléleknek akarja beállítani az írónő, de engem nem győzött meg.

Kedvenc férfi főszereplő: Nnna, itt már nagyobb volt a tolongás, sok férfi főszereplő eszembe jutott, akiket különösen megszerettem. Azt hiszem, az első körzülük Banyan, a Gyökértelen főhőse, aki egy haldokló világban is naiv optimizmussal képviseli a szépség és az emberség értékét, és ezt nagyon csodáltam benne. A második helyen Jace Witherspoon áll (Ököl/Jog), akiben az fogott meg többek között, hogy milyen kíméletlenül néz szembe a hibáival. Harmadik pedig Quentin, a Paper Towns főhőse, akinek nagyon együtt tudtam érezni az aggodalmaskodó és folyton pánikoló természetével, mert én is ilyen vagyok, és pont ezért tudtam nagyon értékelni, amikor túllépett magán.

Legrosszabb férfi főhős: Gregorius az Éjféli gyors Lisszabonba főszereplője. Varázslatosan passzív és utálatos karaktere nem szűnt meg lenyűgözni a könyv végéig. A másik hasonló kaliber Billy Pilgrim volt (Az ötös számú vágóhíd), akinek az érzéketlensége mindennel szemben szintén arcpirító mértékeket öltött.

Kedvenc női mellékszereplő: Promise a Holdvilágból. Az előző kötetben még csak a titokzatos szexuális töltet volt, de most, hogy jobban megismertük, rájöttem, hogy tényleg kedvelem. Nem mellesleg nagyon badass tud lenni, ha akar. Illetve Nora Barlow a Leviatánból, aki maga a két lábon járó feminizmus.

Kedvenc férfi mellékszereplő: Carswell Thorne a Scarletből. Nagyon kellett az ő lezser comic relief-karaktere a sorozatnak, élveztem minden mondatát. Illetve Radar a Paper Townsból, mert amellett, hogy olyan kis introvertált okosgyerek, akiket szeretek, ő egy olyan hű barát, amilyet bárkinek kívánnék.

Az év legelvetemültebb gonosza: Mesélhetnék itt mindenféle diktátorokról, de az az igazság, hogy akit a legjobban gyűlöltem az év során, az Witherspoon apuka volt az Ököl/Jogból. Nagyon-nagyon utáltam azt az embert, szerettem volna lapáttal arcon legyinteni.

Az év kedvenc párosa:

1. Deryn/Sándor (Leviatán): Ahh, annyira shipeltem ezt a párost, hogy az elmondhatatlan. Bár nem igazán történik köztük semmi az első kötetben, hiszen Sándor Derynt ráadásul fiúnak hiszi, de ahogy felépül a kapcsolatuk kölcsönös tiszteletté és barátsággá, az nagyon szép, és olyan aranyosak.
2. Az összes szerelmespár a The Lunar Chroniclesben: Komolyan, ebben a sorozatban nagyon durvák a párosítások, már azt is shipelem, ami a Cressben lesz, pedig azt a részt még nem is olvastam. Előnyös, hogy eddig az összes főbb szereplőt kedvelem, külön-külön is jó karakterek, és ezért a romantikus viszonyaikat is támogatni tudom.
3. Annabeth/Percy: Még mindig, ahogy egyre közelebb voltak a megvalósuláshoz. Lásd tavalyi évösszefoglaló.

Az év kedvenc nem-emberi szereplője: Iko, Cinder érzelmes természetű robot barátja.

Az év kedvenc humoros könyve: A Scarlet. Ugyan összességében a könyv egyáltalán nem vicces, mégis nagyon sokat nevettem rajta, hála a főbb szereplők szarkasztikus humorának.

Az év legjobb írója: Patrick Ness, aki az első regényével mindjárt elvarázsolt, a második pedig ezt csak fokozni tudta. Nagyon értelmes ifjúsági regényeket ír, és ezt csak támogatni tudom.

Az év legrosszabb írója: Gayle Forman, mert elhitette velem, hogy több tud lenni a könyve, mint amennyi valójában volt, és ez bosszant.

Az év legszebb kivitelű könyve: Leviatán – szép külső és belső borító, keménytábla, illusztációk, igényes kivitelezés.

Anna Sheehan – Hosszú álom

(Könyvkuckó)

Rosalinda Fitzroyra hatvankét év hibernáció után a lakóparkjukban felfedező túrára induló srác talál rá, aki első riadalmában (azt hiszi, hogy ügyetlenségében megölte a lányt) mindjárt szájon át is lélegezteti. Rose-nak azonban mesébe illő ébredése után nem csak a túlságosan hosszú hibernációs álom mellékhatásaival és a média figyelmével kell szembenéznie: az eltelt idő, egy háború és egy óriási járvány miatt mindenki halott, akit valaha ismert, nem csak a szülei, hanem a szerelme, Xavier is. Ilyen körülmények között igazi kínszenvedés visszatalálni a hétköznapok kerékvágásába, Rose azonban sok-sok segítséggel elkezdi venni az akadályokat, amíg egy napon egy robot nem érkezik a lakóparkjába, ami megpróbálja megölni őt.

A Hosszú álom azon kevés könyvek egyike, amik esetében tényleg érdemes alaposan megnézni a borítót, mert az egész regény élménye össze volt számomra sűrítve azon a kékségen. Először giccsesnek tűnt, aztán elkezdtek feltűnni az apró részletek, például az áramkörminták a szélén, vagy a borítón szereplő lány sötét, szinte kétségbeesett tekintete, amitől más szemmel kezdtem nézni rá, és a szépséges külső mögött észrevettem a sokkal mélyebb és sötétebb tartalmat.

Rose története is ilyen: az elsőre szépecskén és tiniregényesen induló sztori mögött végig meghúzódik a nagy, sötét szörny: egészen pontosan milyen volt a viszonya Rose-nak a szüleivel, miért és hogyan került rendszeresen hibernált állapotba, és végül hatvankét évvel ezelőtt miért nem ébresztették fel többet? Rose mindezen kérdéseinkre a regény első percétől tudja a választ, nincs itt semmiféle amnézia utáni releváció, hanem annál valami sokkal mélyebb és emberibb, mégpedig az, hogy nem bír szembenézni a történtekkel. Rose meggyőzte magát, hogy neki kell lennie a tökéletes kirakatgyereknek, aminek a szülei szerették volna, és hogy minden, ami történt, az az ő hibája. Nagyon-nagyon sok idő kell ahhoz, hogy felismerje, milyen mélyen is törték meg igazából a szülei, és hogyan tették tönkre apránként az életét, és ez az út, ami igazából kiemelte számomra a könyvet. Rose persze nem feltétlen szimpatikus minden pillanatban, sokszor túlságosan passzív és nem mer kiállni magáért, de a háttere miatt ez érthető.

Mindeközben a felszínen nem történik olyan sok minden, főhősünk gyógyulgat, újra elkezd iskolába járni (jaj nekünk), közben pedig megismerkedünk a szomszéd sráccal, Brennel, és a biológiai kísérletek során létrehozott génmanipulált szuperemberrel, Ottóval. Időközben Rose felidézi a Xavier-vel való kapcsolatát, így közvetve őt is megismerjük. Bren az átlagember a sztoriban, népszerű az iskolában, és Rose-nak persze tetszik, de a fiú nagyon jóindualtú és segítőkész, szóval számomra szerethetővé vált. Otto sokkal jobban hasonlít Rose-ra abban, hogy introvertált egy kicsit, és eléggé elüt az átlagtól. Az ő története nagyon-nagyon érdekes volt, meg úgy általában, ahogy a világot, az embereket látta, és ahogy kommunikált, azt valami lenyűgözően sikerült kidolgozni, amikor beszélgettek, akkor csak úgy faltam az oldalakat. Xavier-vel se volt szokványos a lány kapcsolata, hiszen a rendszeres hibernációk miatt a fiú gyorsabban öregedett nála, így abból, hogy a lány még a pelenkáját is cserélte, elértek odáig, hogy kamasz korukban volt egy időszak, amikor egyidősek voltak, és egymásba szerettek. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekes volt, amint láthattuk, hogy ugyanaz a kapcsolat hogyan változik az életük során, miként vesz fel új és új jelentéseket.

Ami még tetszett a könyvben az a meglepően barátságos jövőképe. Az átlagos disztópiákhoz képest, ahol jött egy nagy katasztrófa, és minden szarrá ment, ebben a történetben a technikai fejlődésnek sikerült kicsit ráncba szednie a dolgokat, és egy apokaliptikus járvány után a világ még mindig egészen élhető hely. Tetszett az a logikus gondolat, hogy a népesség drasztikus csökkenésével több erőforrás jut egy emberre, csökken a szegénység, a bűnözés. Mondhatjátok naivnak, de akár ilyesmi is lehet a jövő, kisülhetnek jó dolgok is tragikus eseményekből. Persze nyilván nem minden szép és jó, elnyomás, hatalmi harcok még mindig vannak, de én személy szerint élveztem, hogy nem a napi életben maradás a szereplők legnagyobb problémája. Plusz ez olyan kellemes dolgokkal járt együtt, mint a nemi és etnikai egyenlőség, hiszen, lássuk be, Otto még csak nem is ember egészen, mégis ki tudta küzdeni magának, hogy egy elit iskolában tanulhasson, ami azért nem rossz.

A regénynek olyan befejezése van, ami hiába lezárt, mégis folytatásért kiált. Tavaly meg is jelent a második rész angolul No Life But This címmel. Mindenképp kíváncsi vagyok rá, mert nagyon sok lehetőséget látok még ebben a történetben, szeretnék többet olvasni Ottóról és a családjáról, és persze Rose további sorsa is érdekel.

Kinek ajánlom? Ha az érzelmi vonzata érdekel elsősorban a történetnek, akkor mindenképp olvasd el, párját ritkítóan jó könyv.

Kinek nem ajánlom?Öhh... nem kell túl komoly sci-fit várni tőle, oké?

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szép az első angol borító is, de a mögöttes tartalmak miatt jobb szeretem a másodikat, amivel magyarul is megjelent.

Kedvenc szereplők: (1) Otto (2) Rose (3) Ben (4) Xavier (5) a kutya

Kedvenc jelenetek: (1) Otto a családjáról mesél Rose-nak (2) Rose és Xavier összejönnek (3) a kezdés (4) Xavier felfedi magát Rose előtt (5) Rose végre elismeri, mit tettek vele a szülei

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: Otto különleges képességei

Érdekességek az emlékek őre filmről + Nyereményjáték

Kisvárosi sátán

Steampunk történelemóra

Az emlékek őre - a film

A könyv, amitől nyugdíjas otthonba akarsz költözni

A leg johngreenebb John Green-regény valaha

Marry – Kiss – Cliff könyves játék

Jó, de nem az igazi

Könyvmoly Párbaj ötödször is

Versnek próza, prózának vers, mégis működik

A gyerekkorunk képzeletbeli elsiratása

Érző szívű... zombi... ment világot

Poszttraumás Poszáta meg a többiek

Világvége hérosz-módra

Az első és az utolsó könyvtag

Kisvárosi tragédiák

Évösszefoglaló 2014. I. - személyes kiadás

Én kicsi pszichopatám

Évösszefoglaló 2014 II. – könyves kiadás

Futurikus Csipkerózsika