Quantcast
Channel: Kultúrkukac
Viewing all 136 articles
Browse latest View live

Mackó, mackó, miért akarsz kamaszlányokat erőszakolni?

$
0
0

Margo Lanagan – Tender Morsels (Porhanyós falatok)

(Könyvkuckó)

A kevéssé ismert (bár többszörös díjnyertes) ausztrál szerző kevéssé ismert regényével úgy találkoztam, hogy egy kedves barátnőm mesélt róla, aki ilyesmi félmondatokkal tette vonzóvá, mint hogy „sötét”, „nyomasztó”, vagy „én komolyan nem értem, miért YA ez a regény”. És így elolvasva a könyvet, egyet kell, hogy értsek, nem adnám tizenhat alatti kezébe a könyvet, de még a tizennyolc is határeset. Ha a benne leírt események nem okoznának benne tartós lelki törést, akkor se értené szerintem kellőképp a könyvet, és ezért nem is élvezné.

A regény főszereplője Liga, aki tizenöt évesen már annyi borzalmat él át az életében, hogy öngyilkosságot akar elkövetni és meggyilkolná a saját két kislányát is. Azonban egy titokzatos hatalom megakadályozza ebben, és felajánlja neki: örökre maga mögött hagyhatja a valóságot, és a saját, tökéletes álomvilágában élhet. Liga kapva kap a lehetőségen, és nekilát, hogy felnevelje lányait egy olyan tájon, ami megtévesztésig hasonlít a szülővárosára, csakhogy itt minden ember kedves, senki sem néz ferde szemmel, amiért nincs mellette férj, minden tökéletesen harmonikus és biztonságos. Ahogy azonban a lányok cseperednek, egyre nagyobb rések kezdenek tátongani a világon, és ezeken a réseken keresztül egyre furcsább események lopóznak be: kapzsi törpék és túlságosan is emeberszerű medvék járják a vidéket, Liga lányai pedig lassan ráeszmélnek, hogy talán az a világ, amiben eddig éltek, közel sem olyan teljes, mint amilyennek hitték.

Ez a regény tulajdonképpen egy tündérmese-feldolgozás, mégpedig az egyik nem annyira felkapott Grimm-mesének, a Hófehérke és Rózsapiroskának az újraértelmezése. Erre azonban én csak akkor jöttem rá, amikor elkezdtem ismerkedni a könyv goodreads-értékeléseivel. Pedig magát a mesét ismertem, erre rá kellett jönnöm, amikor újraolvastam, és igazából ez a regény nagyon hiteles feldolgozás. Nem változtat a műfajon, vérbeli fantasy, és az eredeti mese minden egyes cselekményeleme megjelenik benne. Ami miatt mégsem voltak aha-pillanataim, az talán annak tudható be, hogy az írónő rettenetesen kidolgozta az egyes szereplők motivációt és ezek összefüggéseit, és ezáltal egy milliószor komplexebb történetet hozott létre, mint az eredeti mese volt. Ja igen, és megtöltötte borzalmatos szörnyűségekkel. Szóval igen, ez egy tündérmese, de a legsötétebb és leggyomorforgatóbb mese, amit valaha olvastam.

A történet elég komplex, rengeteg szálon fut, és ugyan ezek a végére szépen összefésülődnek, de azért erre várni kell egy darabig, és ha valakinek nincs türelme ehhez, akkor valóban vontatottnak tűnhet helyenként a regény. Liga és a lányai története ugyanis nem csak az ő szemszögükből bontakozik ki, hanem azoknak az embereknek a szemén át is, akikkel életük során találkoztak (és előremenőleg, akikkel találkoznak majd). Először ezért jópár szálról nem nagyon lehet érteni, hogy hogyan kapcsolódnak a történethez, de aztán minden kiderül. A világfelépítés is érdekesen egyedi: a valóság leginkább egy alternatív késő-középkori világ, amiben meglepően toleránsak a boszorkánysággal szemben, és rendelkezik pár érdekes saját mitológiai elemmel. Az álomvilág pedig még ebbe is színt visz, csavar rajta egyet.

A karakterekből elég sok van, és meglehetősen változatosak. Eleinte egyértelműen Liga a főszereplő, benne azonnal megfogott az élni akarása, a küzdőszelleme és az, ahogy képes volt minden helyzethez alkalmazkodni. Később, ahogy a lányai nőnek, ők válnak a történet középpontjává, de Liga életútja is végig fontos marad. A lányok a világhoz való hozzáállásban tökéletesen ellentétesek: Branza szereti az állandóságot, folyton védelemre, biztonságra vágyik, és nem igazán bír szembenézni az élet sötétebbik oldalával. Urdda ezzel szemben kalandvágyó, kíváncsi és el tudja fogadni a rosszat is a világban. Főleg az ő hármasukra vetül rá minden történés, de azért érdekesek a mellékszereplők is: a hatalmát filléres mutatványokra pazarolt boszorkány, a kapzsi és hataloméhes törpe, de a medve-fiúk is.

Azért szeretem különösen a történetet, mert bár közvetlenül szemlélve is nagyon tartalmas, de emellett még majdnem minden eseménynek van egy könnyen felfedezhető szimbolikus jelentésrétege is. A medveemberek történetrésze jó példa erre. A közvetlen réteg az, hogy egy tavaszköszöntő szertartás során medvebőrbe bújt fiúk Liga álomvilágában valóságos medvékként jelennek meg, akik azonban emberi személyiségük birtokában vonzónak találják a magányosan élő nőket. A szimbolikus rétege pedig... nos, az az, hogy mindannyiunkban lakik egy ösztönlény, azonban a mi akaraterőnkön múlik, hogy mihez kezdünk vele. Davit, mivel alapvetően egy melegszívű, udvarias, kedves ember, nem kezd vele semmit. Teasel, mivel egy utolsó kis féreg, természetesen megpróbál visszaélni a helyzettel. Bullock csak azzal törődik, hogy megmentse szorult helyzetbe került barátait, akikért a végsőkig kiáll.

Azt is értékeltem még a történetben, hogy nagyon sok komoly, elgondolkodtató tartalom van benne. A fő központi téma a nemi erőszak és a szexuális visszaélések, ehhez kapcsolódóan elég sok megrázó jelenet van a könyvben és alaposan körbejárja a témát. Liga ugye az elszenvedő fél, akinek tulajdonképpen az egész életútja arról szól ezek után, hogy miképp tud szembenézni a múltjával, feldolgozni és túllépni rajta. Nagyon szép volt, hogy a történteket sosem vetítette rá a gyerekeire (ugyanis mindkét lánya erőszakos közösülésből fogant), hanem rácsodálkozott arra, hogy egy ilyen szörnyűségből született élet is lehet milyen ártatlan és csodálatos.

Az álomvilág érdekes párhuzam arra, ahogy a hasonló traumákat átélt emberek menekülnek a valóság elől, akkor is, amikor ez már meggátolja őket abban, hogy továbblépjenek. Érdekes még a lányok kapcsán felvetődve, hogy egy szülő mennyire tudja megadni, amire a gyerekének szüksége van, és hogy a túlzott óvás igenis lehet káros a későbbi életük során. Ezen kívül Branza története szolgál még erős tanulsággal: az életben nem az a lényeg, hogy egyfolytában boldog légy, hanem, hogy jelen legyél. Egy nehéz, küzdelmes, de valóságos élet sokkal értékesebb, mint a boldogság illúziója.

„You may never be entirely happy; few people are. You may never achieve your heart’s desire in this world, for people seldom do. Sit by enough deathbeds, Branza, and you will hear your fill of stories of missed chances, and wrong turnings, and spurned opportunities for love. It is required of you only to be here, not to be happy.”

A központi témához kapcsolódóan jócskán akadnak zavarba ejtő jelenetek a könyvben (a konkrét erőszak, más erőszakolási kísérletek, állatokkal való szex, és a végén egy incidens, amit értelmesen leírni se tudok). Ezek ugyan nincsenek nagyon részletesen kifejtve, de így is bőven elég rosszak, főleg az első fejezetben, amikor a fiatal Liga szemszögéből szembesülünk a helyzettel, és borzalmas végignézni, ahogy az először ártatlan kislány lassan ráébred, mit is tesz vele pontosan az apja. Ezért, és a nagyon felnőtt mondanivaló miatt nem igazán tudok egyetérteni azzal, hogy ezt a YA-kategóriába sorolják, szerintem ez hibás kiadói döntés volt.

Ettől függetlenül ez egy nagyon értékes és jó könyv, egyedi mitológiával, pazar karakterkidolgozással, mély és gazdag gondolatvilággal. (És még meg is tudott lepni.) Bátran merem ajánlani elolvasásra.

Kinek ajánlom? Olyanoknak, akik nyugodtan végig tudnak ülni egy kevésbé akciódús fantasyt, és szeretnének elgondolkodni ezeken a témákon. A központi témák jellege miatt inkább fiatal nőknek.
Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/10 (Amiatt, hogy ausztrál a szerző, régies a stílus és nagyon erős egyes karakterek nyelvi egyénítése, kifejezetten nehezen érthetővé válik a szöveg, a kortárs ifjúsági irodalomban még egy könyvtől se izzadtam így.)

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Sok borítóval megjelent, a nagyon széptől az egészen borzalmasig minden előfordult.
Kedvenc szereplők: (1) Davit (annak ellenére, hogy sokat nem szerepelt) (2) Urdda (3) a távoli városban élő boszorkány (4) Todda (5) Liga
Kedvenc jelenetek: (1) az első tavaszköszöntő tánc (2) Davit bekerül Liga álomvilágába (3) a boszorkány elmagyarázza Branzának, milyen fontos a valóságban maradnia (4) az első fejezet (minden borzalmával együtt) (5) Bullock Noer mellett tölti a napot
Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a medve-nap

Elmúlásról kicsiknek és nagyoknak

$
0
0
(Könyvkuckó)
Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

A mai világban nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy egészségesen éljünk minél hosszabb ideig, és tényleg egyre kevesebb az az ember, aki fiatalon veszti az életét valami miatt. Talán emiatt van az, hogy ha viszont mégis szembe kell néznünk a halállal, akkor nagyon nehezen tudunk vele mit kezdeni, már nem fogadjuk el az élet természetes részének, mint hajdanán. Ezen próbálnak meg talán segíteni azok az írók, akik egyre gyakrabban választják regényeik témájául a halált, gyászt, elengedést. Most egy ilyen témájú könyvvel fogok foglalkozni, méghozzá a Patrick Ness és Siobhan Dowd nevéhez köthető Szólít a szörny című regénnyel.

Már a könyv keletkezése is kissé furcsa, szomorú és sorsszerű egyben. Dowd találta ki ezt a történetet, el is kezdte írni és kidolgozta a karaktereket, de befejezni már nem jutott ideje, ugyanis időközben mellrákban elhunyt. Ezután ajánlották fel Patrick Nessnek, hogy írja meg a regényt, amit először nem akart elfogadni, de aztán beleszeretett az ötletbe, és a saját stílusában és értelmezése szerint megpróbálta világra segíteni Dowd történetét. Végül beszállt még a csapatba Jim Kay, a grafikus, aki fantasztikus illusztrációkkal tette még átélhetőbbé a történetet.

A regény magja egyébként rendkívül egyszerű: Conor egy tizenegy éves fiú, akit súlyos rákbeteg anyja egyedül nevel. Ahogy az állapota rosszabbra fordul, Conorra egyre nagyobb nyomás nehezedik, és ekkor jön el hozzá egyik éjszaka a szörny. Azt állítja, hogy Conor hívta őt, és három történetet ígér neki, de cserébe ő is vár valamit. A harmadik után Conornak el kell mondania a saját történetét. Ki kell mondania az igazságot, amit maga előtt sem mert elismerni még soha.

Ez a könyv nem azért olvasmányos, mert meglepő. Tényleg nem az. Mert én úgy éreztem, tudom, mi lesz a történet vége már az elején, valahol mélyen. Ez mégsem akadályozott meg benne, hogy megállás nélkül olvassam az oldalakat egymás után, még izgultam is. Szerintem ennek az az oka, hogy nagyon könnyen együtt tudtam érezni Conorral. Bár nekem a nagypapám volt a legközelebbi rokon hasonló helyzetben, mégis könnyen meg tudtam érteni, hogy érzi magát, és miért teszi azt, amit épp tesz. Ezért tud olyan hatékonyan játszani a könyv a megfelelő érzelmi húrokon, hogy még sokáig megmarad az ember fejében, miután letette.

Conor az a tipikus gyerek, akinek zsenge kora ellenére már olyan problémákkal kell megbirkóznia, amivel a felnőtteknek sem mindig sikerül. A fiú emiatt nagyon sok frusztrációt temetett el magában, rengeteg dühöt, keserűséget, félelmet, ami mind robbanással fenyeget. Az apja, bár próbál segíteni, nem igazán tud felelősséget vállalni érte, hiszen neki van már egy másik családja is az óceán túloldalán, a nagymamájával pedig nagyon nehezen jönnek ki, annak ellenére, hogy rajta legalább látszik, tényleg Conor érdekeit tartja szem előtt. A fiú az iskolában is elszigetelődik, nagyon távol érzi magát a többi gyerektől, ezért nem tud kapcsolatokat teremteni, sőt, páran még bántják is, amiért a tanárok kivételeznek vele az anyja miatt.

Minden karakter nagyon reális és emberi, és úgy általában szemlélve ez a könyv, bár fantasynak sorolják sok helyen, sokkal többet elmond a valóságról, mint a mesevilágról. A szörny történetei is olyan furcsa, életszerű mesék, amikben a gonosz királynénál a jó herceg sokkal nagyobb gazságokat követ el, és egy különleges fát megvédeni nem jócselekedet, hanem önzés. Végső soron azonban mindegyik arra szolgál, hogy Conort kimozdítsa abból a nézőpontból, ahol kényelmesen érzi magát, és elérje, hogy végre megnyíljon.



Mert igazából ez a könyv arról szól, mit tehet az ember, ha szembesül egy szerette elvesztésével. Hogy az ember nem tehet az érzéseiről, még akkor sem, ha ezek szörnyűnek tűnnek, akkor is a legtöbbet azzal teheti, ha szembenéz velük, kimondja őket, és feldolgozza valamiképp. Hogy vannak olyan igazságok, amikkel az ember a szíve mélyén tökéletesen tisztában van, mégsem meri tudatosan is vállalni őket, mert túl borzalmasak. Hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a halál gondolatával, ezért kizárják azt, akinek segítségre lenne szüksége.  A szörny igazából maga is abszolút szimbolikus, egy tiszafa alakját veszi fel, ami régi időktől fogva tisztelt növény, gyógyhatása van, napjainkban pedig kemoterápiás hatóanyagot vonnak ki belőle. Így tudja képviselni egyszerre a régmúlt időket, az ember ösztönös érzelmi mivoltát, de még a csodás gyógyulás reményét is. (Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.)

Ráadásul ez a könyv még fizikailag is gyönyörű, nem csak érzelmileg, hiszen csodálatos fekte-fehér grafikákat találhatunk a kötetben. Ami engem leginkább meglepett ezekben a rajzokban, és a művész fantasztikus tehetségét dicsérik, hogy a képek többnyire nem érnek véget egy, sőt, két oldalon sem: tovább hömpölyögnek, belefolynak a szövegbe, a következő képbe, és ettől kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha maga is járná ezt a hátborzongató, szürreálisan reális mesevilágot, ami Conor fejében él.


A regény ideális olvasmány vizsgaidőszak-közeli időhiányban, ugyanis nekem az egész kétszáz oldalas könyv elolvasásához kicsit több, mint négy órára volt szükségem. Bátran tudom ajánlani megvásárlásra is, ugyanis a könyvespolc egyik gyöngyszeme lesz. 

(Eredetileg leközölve itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2014/05/01/elmulasrol_kicsiknek_es_nagyoknak

Igen, tudom, hogy elírtam Dowd nevét, de nincs sajnos admin jogosultságom, úgyhogy már így marad.)

Hormontúltengéses angyalok háborúja

$
0
0

Courtney Allison Moulton – Wings of the Wicked (Démonszárnyak) - Angelfire 2.

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az előző részre vonatkozólag, aminek kritikáját ITT találod.

Megvan az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és nagyon tetszik, de valamiért egy ideig nem került a kezedbe a folytatás, és mire megkaparintod, már többé-kevésbé kiábrándulsz belőle, nem is igazán érted, mit ettél rajta annyira régebben? Na, hát nekem most ilyen élmény volt ez a könyv.

Ellie magányosabbnak érzi magát, mint valaha, amióta kiderült, hogy a preliátorság azt jelenti, ő igazából Gábriel arkangyal emberi testbe kényszerítve. Mivel ez az aprócska hír (meg Mihály arkangyal nemtetszése) derékba törte bimbózó románcukat Willel, így állandóan összevissza kell hazudoznia mindenkinek, hogy miért tölt el még mindig annyi időt az angyal fiúval, ha egyszer szakítottak. Mert azt nyilván nem mondhatja el, hogy éjszakánként démonokat kaszabolnak és a gonosz tervét próbálják meghiúsítani. Időközben felbukkan Will néhány régi barátja, akik segítenek őrködni meg nyomozni, de a jelenlétükből legalább annyi kár származik, mint haszon. A tétek egyre nagyobbak és Ellie számára egyre nehezebb, hogy egyensúlyozzon a normális emberi élete meg a küldetése között.

Na jó... ez a könyv egy szóban összefoglalva katasztrofális. Hogy miért? Mert alig csinának valamit a főszereplőink, azért! Történnek velük dolgok, persze, de azok többnyire úgy, hogy felbukkan egy-egy főgonosz és eldicsekszi, hogy milyen okosságokat sikerült kitalálnia, amíg a főszereplőink, akiknek kezében a bolygó sorsa... nos, ők el voltak foglalva a szerelmi szálak körüli nyűglődéssel, meg a partizással. MI? MIÉRT? HOGYAN? Én értem, hogy Ellie számára nagyon fontos az embersége megőrzése, de akkor is, néha úgy érzem, én vagyok ez egyetlen, akit érdekel errefelé, hogy jön az apokalipszis. Az meg már csak hab a tortán, hogy ráadásul a történet még baromi kiszámítható is, a kötet legnagyobb csavarját már az előző rész közepén kitaláltam.

Úgy érzem, az a könyv legnagyobb problémája, hogy lehetne ez egy nagyon komoly, drámai történet, csak az írónő nem meri megírni, talán mert túl fiatal meg kezdő, talán másért. A gond Ellie jellemében csúcsosodik ki: míg az első könyvben tök szimpatikusnak láttam lányt, hiszen jól kezelte az életébe frissen beütő természetfeletti kihívásait, a második kötetben ő lett a legsötétebb, legönzőbb lény az univerzumban. Bastian sereget gyűjt? Sebaj, minket jobban érdekel, hogy Will vajon lefeküdt-e az elmúlt párszáz évben valaha azzal az angyal csajjal, aki itt sertepertél. Kiderül, hogy megszerezték a gonoszok az ereklyét, amivel közelebb kerültek a világuralomhoz? Nem baj, elmegyek egy partiba és részegen majdnem hagyom magam megerőszakolni, hátha Will féltékeny lesz, és mégiscsak összejön velem. Nekem meghal valakim? Agonizálok hetekig. Willnek meghal valakije? Két nap után otthagyom, mert nem bírom nézni a fájdalmát. HOGY LEHETSZ ILYEN, ÁÁÁ!
A szereplőgárda (nagyon ciki, ha valamelyikről nem tudom, ki lehet?


Az az egy mákom, hogy nem csak Ellie-ből áll a szereplőgárda, a többiek azért képviselnek némi értelmet. Will még mindig kifejezetten jó karakter, bár eléggé az Ellie-hez fűződő viszonya definiálta eddig, de ebben a kötetben egy kicsit elkezd élni, és látjuk más szerepekben, illetve kiderül a múltjáról egy s más. Az új pozitív mellékszereplőkben is kellemesen csalódtam, Marcus és Ava is mindketten szórakoztatóak a maguk módján, és jól lazítják azokat a vészterhes időket, amikor túl sokáig kéne elviselnem az apokaliptikus főszereplőt (főleg Ava amikor beszól neki). A nagymama karaktere tetszett még, ő okozott egy meglepetést, ami amúgy a könyv többi részére nemigen volt jellemző. És azt kell mondjam, Nathaniel meg Laurel párosa is kifejezetten... szép, szerettem róluk olvasni.

Az első kötet elolvasása után az írónő oldalán bóklászva nem értettem, miért van Cadanről ugyanolyan rajz, mint a főszereplőkről, mert egyáltalán nem tűnt jelentős szereplőnek. Ebben a kötetben kiderül, hogy miért fontos, és azt kell mondjam, ha nem bénázna annyit az írónő, ő lenne a kedvenc karakterem. Nagyon tetszik az ötlet, hogy egy alapvetően gonosz oldalra született szereplő rájön, mégse lesz olyan jó buli ez a világvége, hiszen ha ledózeroljuk a Földet, akkor nem lesz többé játszóterünk, és ezért elkezd keresztbe tenni a gonosznak. Cadan személyisége is tetszik, élvezetesek a párbeszédeik Ellie-vel, amiatt, hogy a fiú mindig tud a szarkasztikus humor meg a komolyság határán egyensúlyozni, és többnyire még jókat is mond. Tetszene alapvetően a kapcsolat is, ami kiderül közte meg az egyik pozitív szereplő között, ha arra menne rá a könyv, hogy ők ketten mit kezdenek ezzel a tudással, tapsikolnék az örömtől. De. Szerelmi háromszög? Könyörgöm, ne! Miért kell ilyen sablonos, ezerszer lerágott szarsággal kínoznod, miért? (Ráadásul tisztára olyan a felállás, mint a Vámpírnaplóké. És én ezt nem értékelem.)

Ava, a könyv egyik fénypontja
Azért nem tudom teljes mellszélességgel utálni azonban a könyvet, mert még a hülyeségek mellett is vannak benne jó dolgok. Egyrészt a karakterek, amiket már feljebb ecseteltem. Moulton baromi jól tud érzelmes jeleneteket, párbeszédeket írni, így néha még a nyálat is elnézem neki, mert olyan ügyesen tudja lenyomni a torkomon. Másrészt, amikor a cselekmény éppen be van indulva (értsd: nem gimibe járunk/partizunk), olyankor kifejezetten izgalmas, például az akciójelenetek többnyire még mindig jók. És a másik, amibe változatlanul szerelmes vagyok, az a mitológia. A világ nagyon gazdag, és szépen fel van építve, nagyon szeretem például azt, hogy Willék igazából angyalszerű démonok, és köztük meg az igazi angyalok között még nagyobb szakadék tátong, mint a sima démonok esetén, akiket halomra ölnek. Elvarázsolt az ereklyék rendszere, a mágiák, a szertartások, Ellie útja, minden. Olyan jó történetet lehetett volna ebből a világból kihozni, ha az írónő is akarja, csak sajnos nem akarta.

Igazából mondjuk a műfajtól nem kell feltétlenül nagy komoly tartalmakat elvárni, ahhoz képest még azért próbálkozik a könyv. A három-négy szerelmi szál, aminek jelentősége van a könyvben, mind akörül tipródik, hogy valamiképp próbálják kezelni/nem kezelni azt, hogy az egyikük nem halandó. Ezen keresztül a szerző csempész némi gondolatot az öröklétről a könyvbe, ami nem tett neki rosszat. Önmagában azt is szerettem, hogy Ellie mennyit küzdött azért, hogy önmaga maradhasson. persze, mondhatnánk, hogy az ő helyzetében ez nagyon közel van az önzéshez (és mivel értelmetlen dolgokban akarta megélni, tényleg önző is), de alapvetően az emberség hangsúlyozása fontos és jó motívuma a regénynek.

Mivel úgy normálisan meg is van írva a regény, alapvetően tényleg nem lenne ez rossz, ha kicsit többet mert volna bevállalni a szerző, de így ez egy tisztességesen megírt középszerű takony, legmélyebb bánatomra. Viszont olyan függővége van, hogy csak lestem, lapoztam, és vártam, hogy folytatódik, erre jött a köszönetnyilvánítás. Nyilvánvalóan az egész könyv legizgalmasabb részén kellett abbahagyni, úgyhogy, azt hiszem, találkozunk még egy harmadik részre, kíváncsi vagyok, mi történik még ezekkel a drágákkal.

Végezetül néhány különösen emlékezetes hiba (SPOILER):
- Will hiába mondja el Ellie-nek vagy ötvenszer, hogy veszélyt jelent  a körülötte élőkre, a lány természetesen ezt csak akkor fogja fel, amikor lemészárolják a szüleit. Pfff.
- Van két angyal haverunk, de ne kérjük meg őket, hogy őrködjenek a házunk körül, habár nyilvánvalóan vadásznak ránk a démonok. Ha itt lennének még a végén nem kéne ötszörös túlerő ellen kiállni, az szörnyű lenne.
- Ha olyan démonokkal harcolunk, akik villámgyorsan mozognak, nehogy véletlenül figyeljük, hogy hol vannak. Akkor esetleg nem kennének a falhoz hatszor, és hátba szúrni se tudnának.
- Miért nem nyomozott senki a gonosz terve után? Hmm?
- Ha unalmas egy parti, dobjuk fel démonokkal. Mindig bejön.
- És még a szalagavató bálunkat se hagyhatjuk ki, habár eljött a világvége a hülyeségünk miatt...

Kinek ajánlom? Hát jó szívvel nagyon senkinek, maximum annak, aki hajlamos teljesen betépni a romantikától, és mindent elnézni.
Kinek nem ajánlom? Minden jóérzésű embernek. Vannak ennél sokkal jobb könyvek is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5
Stílus: 10/5
Szereplők: 10/6
Érzelmek: 10/7
Összesen: 10/6
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Semmi különös.)

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Legalább ez jó, bár értékelném, ha nem minden borítón Ellie lenne szexi ruhácskában.
Kedvenc szereplők: (1) Cadan (2) Will (3) Laurel (4) Nathaniel (5) Ava
Kedvenc jelenetek: (1) Ava rárivall Ellie-re harc közben, hogy szedje már össze magát, mert nem fog meghalni :D (2) Ava megtalálja a nagy szerelme maradványait (3) Cadan és Ellie a könyvtárban (4) Ellie nagymamája kitálal (5) Ellie kihallgatja Nathaniel és Laurel beszélgetését
Mélypont: a megerőszakolós buli, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy Will miért nem jár vele, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy milyen szar, hogy meghaltak a szülei, és Will ezt nem érti meg és menjen a fenébe

Kedvenc ötlet: az ereklyék és az őrzőik

Zombi apokalipszis könyvekkel

$
0
0
(Könyvkuckó)

Szóval... Moncsycsy blogján láttam már ezt a játékot, és kedvet kaptam én is, mert érdekesnek ígérkezett. :)
A szabályok:

1) Válaszd ki az 5 kedvenc könyvedet.
2) Írd fel a címüket egy cetlire és dobd bele valamibe (tálba vagy kalapba), amiből majd ki tudod húzni, melyik kérdéshez melyik könyv tartozik (1 könyvhöz 2 kérdés tartozik, a kérdéseket cserélgetni nem szabad, szigorúan sorban kell haladni).
3) Húzz ki egy cetlit, és az azon szereplő könyvet üsd fel egy random oldalon, majd válaszold meg az első kérdést, úgy, hogy azt a nevet írod be, amit a felütött oldalon először látsz.
4) Üsd fel újra az előző könyvet, majd ismételd meg a folyamatot a második kérdéssel.
5) Húzz új cetlit és menj tovább a 3. és 4. kérdésre és így tovább.

Én ezt az öt könyvet választottam (ezek vannak a legközelebb a kedvenc státuszhoz abból, ami a kezem ügyébe akadt):

Ééés akkor nézzük. Füstölgő romhalmaz minden város, oda a közbiztonság, az utcákon éhes élőhalottak kódorognak. Kikkel kell megpróbálnom átvészelni ezt a nehéz időt?

1. Az első ember, aki meghal: Eva Rodrigez (Éghajó Akadémia) – Kár érte, mert bátor ifjú ügynök, és még biztos hasznát vettük volna a képességeinek. Nem tudok más lehetséges halált elképzelni számára, mint hogy feláldozta magát a csapatért.

2. A személy, akit elgáncsolsz, hogy elmenekülj a zombik elől: Manjeet (Éghajó Akadémia) – Nem azt mondom, hogy nem lenne kár Menjeet-ért, de annyira gyakorlatias, mint egy répa, szóval... hadd hulljon a férgese.

3. Az első személy, aki zombivá változik: Matilda (Tűz) – Végül is... egyszer már meghalt, nem hiszem, hogy olyan nagy megrázkódtatás lenne számára az élőhalott-lét.

4. A személy, aki TÉGED gáncsol el, hogy elmeneküljön a zombik elől: Linnéa (Tűz) – Belőle ki is nézem. Nem gonosz, vagy ilyesmi, csak tudom, hogy éles szituációban bármit megtenne a túlélésért.

5. A csapat idiótája: Cressida (A kiválasztott) – Na! Attól még, hogy Cressida a filmszakmában dolgozik, nem hülye, sőt. De ha ő a csapat leggyengébb láncszeme, akkor nagyon is jók vagyunk. :D

6. A csapat agya: Peeta Mellark (A kiválasztott) – Peeta, akármilyen cuki fiúnak tűnik elsőre, azért elég taktikus és manipulatív is tud lenni ha a helyzet úgy adódik. Több mint valószínű, hogy neki köszönhetően nem hullik szét a csapat öt perc után, ő fogja elsimítani a konfliktusokat, és tudni, hogy épp kinek mit kell mondani a kívánt hatásért.

7. A csapat orvosa: dr. Enderby (Alex Woods) – A diplomája már megvan hozzá. :) Az se hátrány, hogy foglalkozik alternatív terápiás módszerekkel, mert elképzelhető, hogy nem lesz nálunk semmilyen normális eszköz, amit használhatna, és improvizálnia kell.

8. A fegyverszakértő: Mr. Peterson (Alex Woods) – Bár pacifista lett, de azért az öreg vietnami veteránnal nem érdemes ujjat húzni, még mindig oda tud pörkölni pár zombinak.

9. A harcos: Claire (A fiú) – Csak első látásra meglepő, hogy egy törékeny, szép fiatal nő a legkeményebb a csapatban, de valójában Claire tökéletesen alkalmas a szerepre. Ő, aki hihetetlen akadályokat győzött le egyedül, hogy megtalálhassa a fiát, nem fog visszariadni pár rothadó félhullától. Ellenben a zombiknak lehet, hogy lenne oka félni, ha közé és Gabe közé állnak.

10. A csapatkapitány: Jonas (A fiú) – Jonas maga mögött hagyott egy elnyomó társadalmat, majd egy bomlófélben lévő közösségbe ért, de megmentette azt. Nem véletlenül volt ő a falu vezetője évekig, átlátja, hogy hogyan tudja a legtöbbet kihozni a szituációkból és a körülötte lévő emberekből. Ráadásul a különleges képessége, a túlra látás is alkalmassá teszi, hogy ő hozza meg a döntéseket.

Végül had ajánljak figyelmetekbe egy témához kapcsolódó, nagyon ötletes kisfilmet:






Labirintus kívül-belül

$
0
0


Rick Riordan – The Battle of the Labirynth/ Csata a labirintusban (Percy Jackson and the Olimpians IV.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat negyedik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. Avillámtolvaj2. A szörnyek tengere3. The Titan’s Curse

Percy minden valószínűség ellenére sikeresen elvégezte az általánost, így végre felvételizhet gimnáziumba. Anyja pasija nagy lelkesen meg is kísérli benyomni őt abba az elit iskolába, ahol tanít. A nyílt nap azonban megint az épület letarolásával ér véget, ráadásul Percy másodszor is sikeresen lebuktatja magát a látó lány, Rachel előtt, aki télen a Hoover-gátnál megmentette az életét. Percy a rendőrség elől menekülve szalad a táborba, ahol egy furcsa új tanár és egy kellemetlen meglepetés várja. Időközben ugyanis kiderült, hogy Luke-nak új terve van a tábor védelmi vonalának leküzdésére: meg akarja tanulni, hogyan tájékozódhat a Labirintusban, ami egy egész kontinenst átérő, némiképp önálló akarattal rendelkező hely, ahonnan kevés vándor jött még ki ép elmével. Annabeth kapja küldetésnek, hogy találja meg és állítsa a táborlakók oldalára a pletykák szerint örök életre szert tett Daidaloszt, és hősünk persze nem bírja megállni, vállalkozik, hogy társa lesz a lánynak a feladat elvégzésében. Arra azonban nem számítanak, hogy a labirintusban semmi sem az, aminek látszik, és hogy a legnagyobb veszély talán nem is mindig kívülről fenyeget.

Hmm... tartozom egy vallomással: egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a sorozatba. A hibáival együtt is színtiszta, lepárolt tökéletesség, és Rick Riordan valószínűleg egy zseni, mert kritizálhat akárki akármit itt, el kell ismerni, hogy technikailag ezek a regények nagyon ott vannak a szeren.

Dolgok, amiket Riordan közel tökéletesen csinál:

1. Lebilincselő történetvezetés

Igaz, ott az az első húsz oldal, amikor alig akar történni valami, azt túl kell élni, de onnantól kezdve, hogy a szereplők megkapják a küldetésüket, minden megy, mint a karikacsapás. Mármint ez a történet egy fél másodpercre se hajlandó leülni, egyik harcból a másikba csöppensz, és esélytelen, hogy le fogod rakni a könyvet.

2. Egyre nagyobb tétek

Ugyan ezt a könyvet kevésbé éreztem sokkolónak a harmadik kötetnél, de ettől függetlenül érezhetően nő az események súlya. Eddig is tudtuk, hogy Percy egy nagyon remek hérosz (legyőzte Árészt párbajban, az azért király), de szerintem ez volt az első kötet, amiben tényleg tudatosodott bennem, hogy mekkora ereje is van valójában egy főisten fiaként, amikor először tudtam tényleg elhinni, hogy az ő döntésein valóban a világ sorsa múlhat. Az már csak hab a tortán, hogy odakint a világban viszont folyamatosan minden egyre sötétebb, veszélyesebb, és egyre biztosabb léptekkel tart a káosz felé.

3. Kiegyenlített jelentőségű karakterek

Percy a főszereplő, mert az ő szempontjából látjuk az eseményeket, de nem kizárólag ő a fontos karakter. Nem nagyon jut eszembe olyan ifjúsági sorozat, ahol az író ekkora gondot fordított volna a támogató karakterekre, míg a legtöbb regényben maximum a főhőshöz legközelebb álló két-három szereplőt ismerjük meg olyan mélységben, mint őt magát, ebben a regényben ilyen szinten kidolgozott szereplőkből van vagy tíz. Nekik nem csak, hogy változatos jellemvonásaik vannak, igen rétegelt és árnyalt karakterek, de a történetben saját céljaik, motivációjuk van, és időnként Percy szerepe az, hogy segíti őket ezeknek a céloknak az elérésében. Például nekem kifejezetten tetszik, hogy a fő cselekményszálként működő küldetéseket nem Percy kapja. :D Egyedül az első rész küldetése volt az övé, azóta csak más szereplőknek segít a saját feladatuk végrehajtásában. Nagyon okos, Riordan, piros pont.

4. Folyamatos karakterfejlődés

És az hagyján, hogy fontosak és jól felépítettek a mellékszereplők, de még folyamatos karakterfejlődésen is mennek át. Egyszerűen látod, hogy minden egyes szereplőnek van egy íve, ami egyrészt a sajátja, másrészt fontos a nagy egész szempontjából is. Így szurkolhatsz Annabethnek, hogy el tudja engedni Luke-ot, Tysonnak, hogy beilleszkedjen valahová, Grovernek, hogy végre teljesítse a küldetését, vagy Rachelnek, hogy találja meg a helyét a világban.

Két szereplő változik különösen sokat ebben a részben: Nico az előző kötetben cuki kisfiú volt, aki a nővére halála miatt átment bosszúszomjas kreténbe, és ebben a kötetben kell ezt feldolgoznia, megtalálnia a saját útját. Amikor végre sikerül, egy nagyon szerethető karakter lesz: mert persze ő is csak arra vágyik, hogy legyenek, akik szeretik és elfogadják, de ez nem egyszerű, amikor mindenkit kiver körülötte a víz, mert egy csettintésével irányítja a halottakat. Még Percy is elismeri, hogy baromi félelmetes a kölyök, de tiszteletre méltó módon ő ennek ellenére barátságosan és közvetlenül tud vele viselkedni. A másik karakter, akit egészen új színben látunk, az Clarisse. Eddig ő volt a lány, aki olyan kemény, mint a fiúk, és Percy nem igazán kedvelte, nem is volt rá oka, hiszen Clarisse folyamatosan szívatta. Ebben a kötetben kiderül, hogy a lánynak van egy gyengéd, érző oldala is, hogy tud őszinte szeretettel törődni valakivel, sőt, még azt is képes kimutatni, hogy fél, ezzel pedig nagyot nőtt a szememben.

Vannak mindig egy részes mellékszereplők is, akik fontosak a történet szempontjából, ilyenek most Daidalosz és Briszéisz. Előbbi történetét Percy látnoki álmaiból ismerjük meg és nem igazán zárjuk a szívünkbe, mint ahogy utóbbit sem, de ennek meg kell történnie, hogy segítsenek az üzenetben.

5. Jelen lévő, de nem túl hangsúlyos szerelmi szálak

Azon kívül, hogy a kedvenc shipem megállíthatatlanul tör előre (naaagyon cukik... néha), azért van még itt egy-két szerelmi szál. Az rendben van már, egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy Percy és Annabeth bejönnek egymásnak, csak tagadják, de Percy ezen kívül még majdnem minden környékén mozgó nőnemű lénybe beleesik, nem lesz könnyű dolga a lehorgonyzással, de Annabethnek is megvan a maga gondja ilyen téren. Emellett kisebb romantikus szálak tarkítják a képet, mint Grover meg a nimfa csaja, illetve Clarisse és Chris szála. De a legjobb, hogy bár jelen vannak ezek a szálak, nem válnak meghatározóvá, a pár érzelmes pillanaton kívül a hangsúly a kalandon van.

6. Rétegelt, kidolgozott anti-hősök

A negatív szereplők is jók ezekben a könyvekben. Egyrészt ugye nagyon durva, hogy az ellenség egy részét a Félvér Táborból megpattant kamaszok adják, ebből látszik, milyen csábító is lehet néha a rossz oldal, és, őszintén, olyan pocsék előélettel, mint ami ezeknek a gyerekeknek adatott, nem csodálkozom, ha valaki annyira dühös, hogy a gonoszságot választja. Másrészt ott van Luke: ő ugye elég egyértelműen negatív szereplő, de Annabethszel együtt bennem is tartja magát a remény, hogy ennek a sok gonoszságnak egy része Kronosz befolyása miatt van, és hogy Luke talán még menthető. Sok esély nincs rá, de hátha.

7. Feszültségoldó humormorzsák

Mindemellett néha még mindig meg tud nevettetni a könyv, nem véletlenül, a szereplőknek is ez az egyik utolsó mentsvára a szar gyerekkoruk és a reménytelen jövőjük között, hogy viccelődnek egyet a saját nyomorúságukon.

A legújabb borító
8. Elegánsan a történetbe ágyazott üzenet és komoly tartalom

És az a legjobb, a legeslegjobb, hogy még mondani is akar valamit a könyv! Ez mondjuk nem olyan nagyon meglepő, a labirintus ősi toposz az irodalomban az önismereti krízisre, úgyhogy a szereplőink is legalább annyira a saját elméjükkel küzdenek, mint a külső ellenséggel. A fő problémakör ebben a regényben számomra a példaképek kérdése volt, ugyanis Annabeth és Tyson is találkoztak a történet során a példaképükkel, csak hogy rájöjjenek, mennyire esendő is valójában. Ugyanakkor az is kiderült a történetből, hogy mennyire inspiráló lehet mások őszinte csodálata, mert amilyennek látnak téged, az néha eszedbe juttatja, hogy milyen is akartál lenni eredetileg, és ez segít visszatérni a helyes útra.

Ami még nagyon tetszett, hogy pont kerül Pán történetének végére, és ez egy nagyon szép környezetvédelmi üzenet, ami egyben az élet más területére is vonatkoztatható: mindenkinek meg kell tennie, amire lehetősége van, nem várhatja el másoktól, hogy megoldják a világ problémáit. Pontosan, még az istenektől se.

Összességében nagyon tetszett ez a kötet is, és elég lenyűgözőnek találom, hogy ez a sorozat képes kötetről kötetre egyre jobban magába bolondítani. Nemsokára találkozunk az utolsó kötetnél!

Kinek ajánlom? Hehehe... mindenkinek, ez a sorozat zseniális és pont.
Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10**
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10*
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 (Igényes nyelvezet, popkulturális utalások, de úgy különösebben nem nehéz.)

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Folyamatosan fejlődnek, minden kiadással egyre jobbak lesznek.
Kedvenc szereplők: (1) Nico (2) Percy (3) Rachel (4) Annabeth (5) Tyson
Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth megpuszilja Percyt (2) a csapat találkozása Pánnal (3) Percy megkéri Rachelt, hogy segítsen neki (4) Percy kihallgatja Clarisse-t, miközben a lány Chrisnek próbál segíteni (5) a találkozás Janussal
Mélypont: -

Kedvenc ötlet: Rachel, a kék torta

Útkereső majdnem-szuperhősök

$
0
0

Nick James – Az invázió (Éghajó Akadémia II.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat második részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részre vonatkozóan, aminek az ajánlóját itt találod: 1. A gyöngyháború

Amikor újra felvesszük a történet fonalát, a két újdonsült testvért még mindig egy óceán választja el egymástól. Jesse az Akadémiával Szibériában vesztegel, és egyre inkább úgy tűnik számára, hogy a hely igazából a börtöne, nem az az otthon, aminek beállítják, Alkine ugyanis ígéretével szemben az eltelt hónapokban szinte semmit sem tett a gyöngyenergiáról való leállásért. Jesse persze tudja, a helyzet mennyire nem egyszerű, mégsem képes együtt élni azzal, hogy a tudtával gyilkolják a népét, így aztán arra jut, hogy kénytelen a saját kezébe venni az események alakítását. Cassius eközben Észak-Amerikában bujkál és próbál napról napra túlélni anélkül, hogy az Egyesült Párt emberei megtalálnák. Azonban hiába minden elővigyázatossága, elfogják, és visszacipelik Madame-hoz, akinek egészen sajátos elképzelései vannak arról, miként kéne visszaszereznie a fiú hűségét.

Tavaly nyáron instant módon szerelembe estem a sorozat első kötetével, így, amint kijött ez a szépség, rögtön ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megkaparintsam. Szerencsére a tartalom sem okozott csalódást.

A könyv a férfi szerző és fiú főszereplők együttállásának köszönhetően férfiasabb, mint az átlag YA-regények, és ettől nagyon kellemesen uniszex lesz. Ideális olvasmány ez fiúknak is, mert hűha, van itt aztán akció dögivel, folyamatosan menekülnek, lőnek, siklón menekülnek, valami felrobban, menekülnek tovább, lőnek, valami még nagyobbat robban. A történet egy fél pillanatra se hajlandó lassítani, de ez nem is baj, én örültem, hogy kapkodhatom a fejem. Azt kell mondjam, a fordulatok is még eszelősebbek és váratlanabbak, mint az első könyvben, bár bizonyos dolgokat lehet sejteni, de ez még mindig nem baj. Sokan kritizálták az első kötetet a fő szál Supermen-szerű alaphelyzetéért, és én is haragudnék, ha úgy érezném, hogy túl nagy a hasonlóság, de nem érzem.

Jesse és Cassius ugyanis nem szuperhősök, csak nem éppen hétköznapi, ám nagyon összezavarodott emberek. Folyamatosan küzdenek a démonjaikkal, és úgy kell meghozniuk a világ sorsát befolyásoló döntéseket, hogy igazából nem áll kellő információ a rendelkezésükre a döntéseik kimeneteléről, ami nagyon nehéz, már-már kilátástalan helyzetet szül. Mindketten sokat alakulnak a regény során, Jesse szerintem most kezd igazán felnőni a feladathoz, most kezd megérni a személyisége ahhoz, hogy vállalja a tettei következményeit, és esetleg azzá a vezetővé váljon, akivé válnia kell. Nagyon érdekes, hogy az idősebb testvér, Cassius, sokkal kevésbé jelentős különleges képességgel rendelkezik, ugyanakkor a szerepe a harcban nem elhanyagolható, hiszen Jesse egy kritikus pillanatban arra gondol, hogy bárcsak olyan lehetne, mint Cassius, szóval a bátyja bizonyos szempontból a példaképévé vált. Ugyanakkor megismerve az idősebb fiú gondolatait, láthatjuk, milyen súlyos énképválságban van még mindig, hiszen gyötri a bűntudat a múltja és a képessége miatt. Édes, ahogy a kapcsolatuk alakulgat, főleg azt találom viccesnek, hogy az érzelmileg távolságtartó Cassius mindig következetesen a vezetéknevén szólítja Jesse-t. :)

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak, tudom, hogy nincs mindenki elájulva Averytől, de én szeretem, hogy ilyen ellentmondásos. A szerelmi száluk Jesse-vel se az a fergeteg nagy romantikus hevület, Avery részéről az is megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán szereti-e a fiút, ennek ellenére szerintem nagyon szép, ahogy minden helyzetben tudja nyújtani azt az érzelmi támaszt, amire Jesse-nek szüksége van. Tetszett az is, hogy a rigorózusan szabálykövető és tekintélytisztelő Evának mindent hátra kell hagynia, hogy segíthessen a barátainak, míg a hűséges Skandarnak addig tömik a fejét szarsággal, amíg már maga sem tudja, hányadán áll a világgal. A kötetben végre megismerünk egy Utazót is, nevezetesen Ryelt, aki végül is nem tudom, hogy szimpatikus volt-e, nagyon nem tetszett, ahogy a fiúkat okolta mindenért, holott ők egészen kevéssé tehetnek arról, hogy a világ olyan hely lett, amilyen. Remélem, a következő kötetben túljutnak a szereplők az ujjal mutogatáson és tényleg a tettek mezejére lépnek.

A negatív szereplőkben továbbra is az a jó, hogy hiába nem szeretem őket, azért valahol meg tudom érteni a nézőpontjukat. Alkine és Madame olyan felnőttek, akik megszokták, hogy az ő kezükben van az irányítás, és szeretnék, ha ez lehetőleg így is maradhatna, ezért pedig sok mindenre képesek. Theo elég irritáló fajta negatív szereplő, ugyanakkor az érdekes volt, hogy Cassius mennyire a fiatal önmagát látta benne, ebből mi is érzékelhettük, hogy mennyire más irányt is vett az élete attól, hogy találkozott Jesse-vel. Ugyanakkor  a történet előrehaladtával láthatjuk, ahogy az emberiségen belüli széthúzásnak leáldozik a külső fenyegetés árnyékában. A kolonizálni készülő űrlények elég sztereotipikus gonosznak tűnnek eddig, de még mutathatnak újdonságot.

Mindemellett van még egy nagyszerű, sötét-komor hangulata az egész történetnek. Annyira szeretem, hogy nem egyszerűsíti le a problémákat a világban, nem állítja, hogy ezt majd két tizenéves fiú meg tudja oldani egyedül, hanem igenis szembenéz vele, milyen nehéz helyzetben van mindenki, és hogy igen, a főszereplők is rossz döntéseket fognak hozni, amíg nem állnak rendelkezésükre azok az erőforrások, amik a jó döntéshez nélkülözhetetlenek.

Összességében én nagyon élveztem ezt a kötetet is, és kíváncsian, bár némi félelemmel várom a sorozat befejező kötetét, a hőseink szempontjából sok jóra nem számítok.


Kinek ajánlom? A műfajjal ismerkedőknek, kamasz fiúknak.
Kinek nem ajánlom? Aki nem bír meglenni romantika nélkül, némiképp csalódni fog.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Rendben van a magyar, bár nem igazán tudom, kit akar ábrázolni. :D
Kedvenc szereplők: (1) Jesse (2) Cassius (3) Avery (4) Eva (5) Madame
Kedvenc jelenetek: (1) a kezdés Jesse szemszögéből (2) amikor kiszabadítják Averyt és Cassiust Madame-tól (3) a befejezés (4) visszatérés Lenbrg-be (5) az emlék, amit a fiúk látnak a bolygójukról
Mélypont: -

Kedvenc ötlet: ez az egész rídium-ügy szépen meg volt bonyolítva

Csillagainkban a hiba – a film

$
0
0


(Filmszemle)

Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is túl vagyok, jöhet az alkotás. :)

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik, és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Először azokhoz szólnék, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:

Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban. Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról, emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit, ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket megmozgató filmeket, ugye...

És innentől SPOILER-tartalmú mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:

A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.

Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek ugyanolyan gördülékenyek.

A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13, 12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút, hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte ilyen szempontból.

Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt, ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn. Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett a lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor, de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.

A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig, mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört, alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon mélyen is.

És a színészi játéknak meg a történetnek együtt sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet, hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen szempontból is teljesültek az elvárásaink.

Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam ezeket a gondolatokat. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az örökkévalóság.

A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó volt, hogy ez megjelent a filmben.

A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét, mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet, hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.

A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.

A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D
És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V, mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése), ezeket is érdemes figyelni.

Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)


10/10*

Mi az élet értelme?

$
0
0

Janne Teller – Semmi

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy Könyvmolypárbajon ez a regény lesz idén a bónuszkönyvem, mert az, hogy egyáltalán hallottam róla, nagymértékben ennek a kezdeményezésnek köszönhető. Az első versenyen valaki olvasta ezt a könyvet és írt róla egy nagyon jó blogbejegyzést. Már akkor felkeltette a figyelmem a téma, de mivel az illető németül szerezte be a regényt, elszomorodtam, hiszen nem ismertem annyira a nyelvet, hogy el tudjam olvasni. Aztán Semmi hírneve egyre nőtt, és hamarosan megjelent magyarul is. Engem mégis sokáig elkerült, míg végül a postámban landolt utazókönyv formájában.

A regény egy dániai kisvárosban általános iskolás végzős osztályról szól. Mindenkinek az élete zajlik a saját medrében, egészen addig, amíg az iskolaév első napjainak egyikén Pierre Anthon feláll, és közli, hogy az életben semminek nincs semmi értelme, ezért aztán nem is érdemes csinálni semmit. Elvéhez híven felül egy fa tetejére és nem is csinál semmit, leszámítva, hogy az osztálytársainak kiabál dolgokat, amikkel elbizonytalanítja őket. Mi van akkor, ha Pierre-nek van igaza? De nem akarnak igazat adni neki, ezért elhatározzák, hogy bebizonyítják: vannak fontos dolgok az életben. Mindenkinek be kell adnia valamit a Fontos Dolgok Halmába, amivel majd jól megmutatják Pierre Anthonnak. Valahol azonban útközben a dolog nagyon csúnyán elszabadul, és a gyerekek olyan leckével jönnek ki a kalandból, amit egész életükben magukkal visznek.

Ezt a regényt mindenhol A legyek urához hasonlítják, és úgy érzem, viszonylag jogosan, mert meglehetősen hasonló a nézőpontjuk: a gyermeki kegyetlenség. Utólag már arra emlékszünk, hogy milyen klassz volt fiatalnak lenni, meg a gyerekek milyen aranyosak, de az a szomorú igazság, hogy az emberpalánták, akikben a társadalmi normák iránti tisztelet még kevésbé szilárd, mint a felnőttekben, borzalmasan gonoszak is tudnak lenni. Ilyen leplezetlen valójában ezt nagyon kevés író meri felvállalni. De míg a nagy elődben tisztán a társadalomból való kiszakadást és az ennek nyomán felszabaduló majdhogynem vadállati brutalitást ábrázolja a regény, a Semmi esetében ez csak eszköz. Épp ezért nem érzem túlságosan közel állónak a másik regényhez, sőt, az a benyomásom, hogy kis szerencsével meg ügyes marketinggel ez a könyv túl is tehet A legyek urán a jövő generációi körében, mert kétségtelenül nagyobb ívű és egyetemesebb a problémafelvetése.

A regény arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az élet értelme? Illetve, hogy van-e neki egyáltalán? Pierre Anthon felveti a tézist: az életnek nincs semmi értelme. A többi gyerek fejében pedig megragad ez a gondolat, mert annyira szokatlan... eddig az egész világ azt mondta neki, hogy amit tesznek, az fontos, mert a tanulás kell ahhoz, hogy munkájuk legyen, a munka kell ahhoz, hogy pénzük legyen, és így tovább. Ez az első alkalom, hogy kételkedni kezdenek ebben a világrendben. Azt hiszem, mind elmondhatjuk, néha magunk is megkérdőjelezzük ezeket a dolgokat, de mégis megdöbbentett az a hevesség, amivel sokan állították az interneten, hogy Pierre Anthonnak igaza van, a többiek meg gyerekes hülyék, mert az életnek tényleg szemernyi értelme sincsen. Kérdem én, miért akar valaki ezzel a meggyőződéssel élni egyáltalán? A könyv szereplői is így vannak vele, egyszerűen nem hajlandóak beletörődni, hogy a végén Pierre Anthonnak legyen igaza, ezért aztán bármit megtesznek érte, hogy bebizonyítsák a tévedését.

A Fontos Dolgok Halmának kiépülése nagyon érdekes. Mindig a közösségből valaki nevez meg egy embert és hogy mi az a dolog, amit be kell szolgáltatnia a halomban. Az áldozatot minél hamarabb meg kell hozni, és ezután a veszteséget elszenvedett gyerek jelöli a következő beszolgáltatót. Mint ahogy arra számítani lehet, ahogy a sértettség légköre egyre erősödik az osztályban, úgy egyre jobban eldurvulnak a kijelölt tárgyak is. Az elején még egyszerű tulajdonoktól kell csak megválniuk, az utolsóknak viszont már olyan dolgokat kell beszolgáltatni, amik az egész életüket megváltoztatják. A végén senki sem marad törés nélkül.

Sokáig gondolkodtam azon, mi volt az értelme annak, hogy az elbeszélőnk, Agnes, viszonylag korán sorra került a beszolgáltatásban, és így csak a zöld szandálját kell feladnia, ami, valljuk be, elég jellegtelen áldozat a többiekhez képest. De aztán rájöttem, hogy ez szándékos az írónő részéről, és igazából a többi karakter se nagyon összetett, mindenkit lehetne egy-két szóval definiálni (vakbuzgó vallásos, apuci kedvence stréber, gitározó menőcsávó). Talán Sophie képez egyedül kivételt ez alól, az ő jelleme arra kell, hogy előremozdítsa a cselekményt. A többi karakter csak sablon, egyszerű tükör. Mindenki csak azért van a történetben, hogy egy-egy lehetséges értéket szemléltessen (például: család, vallás, egyéniség, hazaszeretet), a főszereplő pedig szándékoltan ilyen jellegtelen. Teller azt várja tőlünk, hogy magunkat lássuk ezekbe az elnagyoltan felvázolt kiskamaszokba, hogy ne elégedjünk meg az ő válaszaikkal a regény kérdéseire, keressünk sajátokat.

Én már a regény elejétől úgy éreztem kicsit, hogy a gyerekek kezdeményezése hibás egy kicsit. Nem csak a kegyetlensége miatt, hanem mert ezek csak tárgyak. És bár a tárgyak túlmutatnak önmagukon, amennyiben jelképeznek valamit, illetve amilyen következményeket el kell szenvedniük miattuk, hanem attól még a tárgyak mégsem azonosak az értékekkel, amit jelképeznek. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ami igazán az élet értelmét jelenti számodra, azt nem tudod csak így feladni. Odateheted a halomra a zászlót, de a hazaszeretetedet soha, odadobhatod az örökbefogadási papírjaidat, de annak a fontosságát, hogy te ahhoz a családhoz tartozol, nem tudod odaadni. Ezért nem is csoda, hogy Sophie beleroppant abba, ami történt vele: neki nem egy jelképet, neki magát az értéket is be kellett szolgáltatnia

Mindenesetre, bár sokszor úgy érezték ezek a gyerekek, hogy veszítettek (és bizonyos szempontból veszítettek is, hiszen az emberségüket jócskán feladták), végül bebizonyították, hogy az életben vannak dolgok, amik számítanak. És az élet értelmének nem az a lényege, hogy neked éppen MI. Hanem az, hogy LEGYEN.

És más életének értelmével játszani, megpróbálni azt elvenni tőle, nem csak felelőtlenség, hanem kegyetlenség is.

Nem igaz, Pierre Anthon?


És persze sok rossz is igaz, amit elmondanak a könyvről, ha megpróbálsz evilági logikát keresni a cselekményben, akkor tényleg elég bajosan fogsz találni, bár én nem tartom annyira elképzelhetetlennek, hogy a szülők ennyire figyelmen kívül hagyják a gyerekeiket. Mindenesetre ez a könyv nem erről szól, és nem kell elvárni tőle, hogy precíz és részletekbe menően reális legyen. Ugyanígy a cizellált stílust sem szabad várni, mert baromi egyszerű a közlésmódja a regénynek, és nem is próbál úgy tenni, mintha nagyon szépirodalmi akarna lenni. Itt a filozófia a lényeg, és ha van kedved sokat gondolkodni egy könyv mondanivalóján, akkor jó választás abszolút. De talán ezek voltak azok az apróságok, amik zavartak, amik miatt nem mindig tudtam magam beleélni tökéletesen a könyvbe, holott óriási élmény volt, és nagyon gyorsan ki is olvastam.

(A bejegyzés szinte azonos formában eredetileg itt lett leközölve: http://eotvoskollegium.blog.hu/9999/12/31/mi_az_elet_ertelme_178#more6471657 )

Végezetül készültem egy kis borítóparádéval, elvégre a könyv rengetegszer megjelent már különböző nyelveken, számos borítóval. Ezekből válogattam ki néhányat.








Nektek melyik a kedvencetek? Nekem személy szerint nagyon tetszik az angol, meg ez az utolsó, amiről azt sem tudom biztosan, milyen nyelven van. (Talán görög?) :) A magyart is szeretem, abban főleg az tetszik, hogy magát a Fontos Dolgok halmát ábrázolja, és lehet nézegetni a részleteket, ahogy haladsz előre a könyvben.

Minden jó, ha a folytatás jó

$
0
0

Marissa Meyer – Scarlet (The Lunar Chronicles II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Mivel az ajánló egy könyvsorozat második kötetéről készül, szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző rész végkifejletére vonatkozóan, amiről ajánlót ITT találtok.

A Cinder számomra egy nagyon kellemes és érdekes mesefeldolgozás volt. Sokan kritizálták sok dolog miatt, de engem így is teljesen elvarázsolt, köszönhetően a két rendkívül szerethető főszereplőnek, a fantasztikus világfelépítésének, a szarkasztikus humorának, meg a tündérmesék rendkívül egyedi újraértelmezésének. Vártam a folytatást, de egy kicsit féltem is tőle, hátha nem hozza ugyanazt a színvonalat, mint az első rész. Azonban Meyer nem hiába írt a blogján egy remek cikket arról, milyen a jó folytatás, tudja, miről beszél. A Scarlet megőrzi az előző kötet minden szerethető tulajdonságát, de közben ki is javítja azokat a hibákat, amikért a Cindert bírálat érte, és ezáltal körülbelül tízszer annyira élvezetes olvasmányélmény lett számomra.

Scarlet Benoit egy álmos francia kisváros, Rieux mellett nő fel egy tanyán, kettesben a nagymamájával. Egy napon azonban a lány élete fenekestül felfordul, az idős hölgy ugyanis eltűnik otthonról, és hetekig nem kerül elő. Mivel a rendőrség nem hajlandó segíteni, Scarlet kész lenne a saját kezébe venni a nyomozás alakulását. Időközben találkozik egy meglehetősen titokzatos meg furcsa sráccal, Wolffal, aki utcai harcokból él, és aki úgy tűnik, nyomra vezetheti őt a nagymamájával kapcsolatban.

Eközben Cinder úgy dönt, hogy nem várja ki a kivégzését, inkább megszökik a börtönből. Egyenesen egy disszidált amerikai légierős katona, Carswell Thorne cellájába fúrja át magát, aki közös szökés esetén fel tudja ajánlani meneküléshez a lopott űrsiklóját. Azonban az, hogy a páratlan páros kereket old, nehéz helyzet elé állítja az újdonsült Kaito császárt, hiszen a béke országa és a Hold hataloméhes királynője között már eddig is egy hajszálon függött. Levana királynő ultimátumot ad: ha nem keríti elő a lányt, akkor kénytelen lesz a békeszerződést érvénytelennek tekinteni, és csapást mérni a Földre.

Az egyik fő terület, ahol a Cindert kritizálták, az a történet volt. Azt mondták, az első kötet nem volt annyira cselekményes és időnként nagyon is kiszámíthatóvá vált. Bár némiképp igazat tudok adni, a Scarlettel kapcsolatban azonban már egyik állítás sem helytálló. Kapunk a kötetben három új elbeszélőt, és immár a cselekmény is három szálon fut, amik közül mindegyik egyformán izgalmas volt számomra. Akciójelentekben, üldözésekben, harcokban nincs hiány Cinder és Thorn, illetve Scarlet és Wolf szálán, Kai szálán pedig a diplomáciai huzavona megy. Azt hinnéd, hogy az ő szála nem érdekes, mivel végig csak az irodájában ül és tárgyal, de ebbe a szálba csempészett be az írónő elég sok világismerettel kapcsolatos információt, és ez tökéletesen lekötött. (Lásd a tanácskozáson a különböző államokat és a vezetőik neveit. :D)

A kiszámíthatósággal kapcsolatban is sokkal kevesebb gond volt, mint az előző kötetben, ahol a kitalálható csavar a könyv végi nagy csattanóként volt időzítve. Ebben a kötetben több csavar van, és az információk elosztása is kellemesebb. Az, hogy ugyan miért rabolták el Scarlet nagymamáját, viszonylag kitalálható (teljesen az, ha emlékszel a részletekre az előző kötetből), de szerencsére ezzel az írónő is tisztában van, és ezzel kapcsolatban felvilágosít minket a könyv felénél. Ezután foglalkozhattunk az igazán izgalmas kérdésekkel, például azzal, hogy de vajon kik rabolták el pontosan a jó öreg nagyit.

A sorozat legfontosabb karakterei


Ráadásul kapunk három új szemszögszereplőt, és ebben főképp az volt a jó, hogy mindegyiket nagyon megszerettem. Scarletről az jutott eszembe, hogy ő kicsit az a „sztereotip francia”: lobbanékony, önfejű, érzelmes. Rendkívül családcentrikus a lány, és mivel a szülei otthagyták, ezért a nagymamája jelentette számára az egész világot, nem csoda hát, hogy foggal-körömmel küzd a megmentéséért. Számomra imponáló volt, hogy milyen rettenthetetlen, mekkora küzdőszellem munkál benne. Ráadásul vele aztán nem érdemes lacafacázni: ha meglát a telkén, a kredenc alól a puskát kapja elő. És hidd el, ha sokáig okvetlenkedsz, még meg is húzza a ravaszt!

 Wolf olyasmi karakter, mint Kale a Touchedból: sötét múltú fiatal férfi, aki nem maga választotta azt, hogy rossz dolgokat tegyen, aki kénytelen volt erőszakkal érvényesülni, de ettől megcsömörlött és próbálna valahogy kitörni, aki vajmi keveset tud a valódi világról, és így sok dologra gyermeki ártatlansággal csodálkozik rá. Azonban sokkal zárkózottabb és sötétebb lelkű karakter, mint a fent említett kolléga, és ezért számomra komolyabban vehető volt, jobban fogta meg Meyer ugyanazt a problémát. Scarlet és Wolf között az első jelenettől intenzív és rendkívül szórakoztató kémia érezhető, ami szerintem abból táplálkozik, hogy bár szinte tökéletesen ellentétes személyiségek, igazából ugyanazt szeretnék elérni az életben: arra vágynak, hogy legyen egy békés hely, amit otthonnak nevezhetnek és ahol nyugodt, egyszerű életet élhetnek. És bár nincs olyan fergeteg nagy mindent elsöprő szerelmük mindjárt az első laptól, ez pont jól is van így, a kapcsolatuk még fejlődhet, hiszen most kezdik csak megismerni egymást.

Carswell Thorn személyében pedig megkapta a sorozat a saját Captain Hookját... mármint olyan Once Upon a Time-értelemben. Nem kell kétségbe esni, koppintásról szó sincs, valószínűleg Thorn karaktere ilyen formában előbb létezett, mint Hooké, egyszerűen csak nagyon hasonló típusú személyiségek, és én ezt nagyon élveztem. Thorn az a tipikus pasi, aki tudja magáról, hogy jóképű, és nem átallja ezt folyton a világ orra alá dörgölni. Első ránézésre felszínesnek tűnhet, de valójában nem az, remek barát tud lenni, mert a végsőkig lojális, de kész felvállalni a konfliktusokat is. Jó humora is színesíti a regényt, és az a tulajdonsága, hogy szembemenjen az írott törvényekkel, kifejezetten hasznosnak bizonyul a kalandban. Igazi tiszta szívű kalóz ő, és nagyon tetszett, hogy Cinderrel kapcsolatban nem a romantikus érdeklődés definiálta a viszonyát, tényleg csak egy nagyon erős barátság van köztük kialakulóban, amit hasonlóan Scarlet és Wolf kapcsolatához, az ellentétes személyiségük tesz igazán élvezhetővé. A zárkózott, komoly és önmarcangoló Cinder mellé jól jött Thorn laza, nyitott és barátságos mivolta, ami amellett, hogy állandó humorforrás volt, Cinder jellemfejlődéséhez nagyban hozzájárult.

Mert hogy Meyer az új karakterektől függetlenül nem felejti el a régieket sem. Cinder karakterével sokan nem voltak kibékülve az első részben, azt mondták sokan, hogy egy igazi kemény, badass-csajra vágytak. A mi kedves főszereplőnknek ebben a kötetben meg kell csillogtatnia ezeket a képességeit is. Kiborg- és holdbéli-adottságainak legjavát kell használnia, hogy elszökhessen az üldözői elől, és szép lassan arra is ráébred, hogy az élete most már mindig ebből fog állni, mert harcolnia kell, ha vissza akarja hódítani elbitorolt országát, fel akarja szabadítani a népét. Érdekes folyamat, ahogy fokozatosan elengedi az ábrándjait arról, hogy nem akarja manipulálni az embereket, ahogy szép lassan, fokról fokra elhatározza, mit is kell tennie. És igen, ehhez volt szükség Thornra, mert meg kellett nyugtatnia Cinder lelkiismeretét, szükséges volt a lánynak hallani, hogy egy elkeserítő helyzetben radikálisabb megoldásokra is szükség van. Lehet, valaki szerint gyenge karakterré teszi, hogy nem ugrik mindjárt a harc sűrűjébe, hanem ilyen sokat rágódik, de szerintem csak emberivé válik ettől. Eközben Kai is hasonló átalakuláson megy át. Továbbra is szeretem, ahogy kiáll Levana ellen, ugyanakkor nagyon tiszteletre méltónak tartom, hogy a saját érdekeit teljesen alá tudja rendelni másokénak, kész áldozatokat hozni ártatlan életek megmentéséért. Szerintem ez teszi született vezetővé, akkor is, ha nem érzi magát feltétlenül annak.

És a humor! Hát hogy én mennyit nevettem ezen a könyvön, el sem hiszem. Cinder és Kai hozzák a szokott szarkazmusokat, Scarlet és Wolf között is pattogtak a csípős párbeszédek, és, mint már említettem, Cinder és Thorn karaktereinek dinamikájából is akadnak vidám percek. És Iko is visszatér, egészen megváltozott külalakkal, ami szintén rendkívül humoros mozzanatokat tartogat. Csak azért furcsa ez, mert amúgy összességében a kötet komorabb, sötétebb és véresebb az előző résznél, de a feszültségoldó percek talán ezért is hatásosabbak.

Mindenesetre komoly pillanatokból sincs hiány. A fő cselekményszálak elsősorban az önfeláldozás kérdése körül forognak, hiszen Cindernek és Kainak is fel kell adnia magából valamit, hogy azokká az emberekké váljanak, akinek az adott helyzetben lenniük kell. A határok feszegetéséről is szól ez a könyv, mind erkölcsi, mind fizikai értelemben. Scarlet történetében nagyon fontos a családi kötelék: a diszfunkcionális szülői kapcsolatai miatt a nagymamájával se alakultak mindig felhőtlenül a dolgok, de végül köztük igazi szeretetkapcsolat alakult ki, ami ellentétben áll azzal, amit az apja iránt érez, meg Wolf beteges viszonyával is a testvérével szemben. Wolf történetében meg tényleg az az érdekes, ahogy próbál kiszakadni a közegből, amiben nem tud önmaga lenni, no meg a vadállati ösztönök és az emberi ész és értelem szembeállítása.

Nagyon érdekes volt még a tündérmese beledolgozása a szövegbe, kezdve a vörös köpeny átalakulásával, az erdőn keresztüli utazáson át, egészen a csúcspontig, a zsenialitást súroló „Nagymama, miért olyan nagy a szemed?”-jelenetért, ami teljesen készületlenül ért és elég morbid volt, hatásosra sikeredett. Azt is értékeltem, hogy a történet közvetlenül az első rész vége után veszi fel a fonalat és a szálak között azonnal vannak apró kapcsolódások. Valamint örültem a ténynek, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi háromszög, talán a tündérmesés vonalnak hála.

Örültem nagyon ennek a folytatásnak, mert kiválóan sikerült, simán kenterbe veri a sorozat első részét. Nagyon tetszett a lezárás is, örülök a csapatnak, akik összeszövetkeztek a világ megmentésére, kíváncsian várom a kalandjaikat a sorozat harmadik részében, ami Rapunzel történetének újraértelmezése.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik szerették az első részt, és azoknak is, akik kicsit csalódtak, de a világ érdekli őket. Ne hagyjátok abba a sorozatot, amíg nem olvastátok ezt a részt!
Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10*
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/7 (Nem volt különösebben nehéz, de könnyű sem.)

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Szerelmes vagyok a sorozat eredeti borítóiba, és ez sem kivétel. :D Bár külföldön születtek azért életképes alternatívák.
Kedvenc szereplők: (1) Thorn (2) Cinder (3) Scarlet (4) Wolf (5) Kai
Kedvenc jelenetek: (1) Iko új életet kap űrsiklóként (2) Scarlet és Wolf az erdőben arról beszélgetnek, hogy Wolf szükség esetén hány milyen állattal tudna megverekedni (3) a befejezés (mert epic volt és kész) (4) Scarlet és Wolf a vonaton beszélgetnek (5) Cinder megtalálja a helyet, ahol kiborggá operálták
Mélypont: -
Kedvenc ötlet: a holdiak tudatmanipulációs képességének kihasználása ebben a kötetben egyszerűen zseniális


És, csak hogy lássátok, hogy behülyített ez a könyv, megmutatom az én álmaim castingját ahhoz, hogy ebből film készüljön. (Cindert én sosem képzeltem ázsiainak... tudom, hogy mások igen, de én nem látom logikusnak.)

Cinder
Kai

Scarlet

Wolf

Thorn

Irodalmi feldolgozások 2014-ben

$
0
0
(Filmszemle)

Mint ahogy az már csak lenni szokott, a könyvek kimeríthetetlen forrásként állnak az ihlethiányban szenvedő forgatókönyvírók rendelkezésére, arról nem is beszélve, hogy egy-egy népszerűbb regénynek már a közönsége is adott. Nézzük, idén milyen feldolgozásokra ülhetünk be a moziba!

A könyvtolvaj (The Book Thief)

Könyvinfó: Markus Zusak önálló regényéből készült.


Várható premier: 2014. jan. 30. (Nálunk, az USÁban már tavaly októberben bemutatták.)

Történet:„1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.
Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.”

Személyes vélemény: Nagyon sok jót hallottam a könyvről, alapvetően érdekel a téma is, és a film trailere is eléggé felkeltette az érdeklődésem.

Státusz: Először olvasni kéne, aztán majd nézhetem is.



Vámpírakadémia (Vampire Academy)


Könyvinfó: Richelle Mead azonos című sorozatának első kötetéből készül.

Várható premier: 2014. feb. 7. (USA)

Történet:„A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.”

Személyes vélemény: Na, ez az a sorozat, amivel már legalább három éve kerülgetjük egymást. Talán most összeszedem a bátorságom, és végre belekezdek az olvasásába.

Státusz: Sajnos a trailer nagyon nem jött be, úgyhogy csak akkor nézem meg a filmet, ha NAGYON tetszik a regény.



A beavatott (Divergent)

Könyvinfó: Veronica Roth azonos című trilógiájának első részéből készül.


Várható premier: 2014. márc. 21. (USA)

Történet:„EGYETLEN DÖNTÉS 
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid 
EGYETLEN DÖNTÉS 
meghatározhatja az értékrendedet 
EGYETLEN DÖNTÉS 
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges 
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.”

Személyes vélemény: Kicsit ezzel is úgy vagyok, mint az előzővel, kerülgetem már azóta, hogy megjelent magyarul, mert egy kis tudatalatti hang azt súgja, hogy én utálni fogom ezt a könyvet. Ugyanakkor annyian szeretik, és a trailer is annyira jól néz ki, hogy talán adok neki egy esélyt.

Státusz: A filmet valószínűleg akkor is megnézem, ha a könyv nagyon nem nyeri el a tetszésem, de nem erőltetem a moziban.




Noé (Noah)

Könyvinfó: A bibliai Noé történetéből készül.

Várható premier: 2014. márc. 27. (USA)

Történet: A bibliai Noé történetéből készül. Kell még magyaráznom?

Személyes vélemény: Nagyon jól néz ki a trailer, és parádés a szereposztás, én kíváncsi vagyok erősen.
Státusz: Moziba nem ülök érte, de azért majd megnézem a filmet.



Demóna (Maleficent)

Könyvinfó: Csipkerózsika történetének újramesélése.

Várható premier: 2014. máj. 30. (USA)

Történet: A jól ismert mesét ezúttal a főgonosz szemszögéből ismerhetjük meg, megtudjuk mitől vált Demóna szíve olyan keménnyé, hogy végül elátkozta Csipkerózsikát.

Személyes vélemény:Évente próbálkoznak ezekkel a mesefeldolgozásokkal, általában csúfos kudarc az eredménye. Ez valahogy mégis érdekel, klassz a trailer, és nagyon ígéretes Angelina Jolie mint gonosz boszorkány, ráadásul az eddig kijött anyagok azt sejtetik, hogy valami különleges kapcsolatot próbálnak felépíteni közte meg Csipkerózsika között, ami még érdekes lehet. (Ja és meg kell említenem, hogy rendkívül tetszik a trailer elején a Disney-rajzfilm zenéjének ijesztő-hangulatfestős feldolgozása.)

Státusz: Szerintem nem fogok ezért berohanni a moziba, de megnézem, ha lehetőségem adódik rá.



Csillagainkban a hiba (The Fault In Our Stars)

Könyvinfó: John Green azonos című önálló regényéből készül.


Várható premier: 2014. jún. 5. (itthon)

Történet: Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel a történet idején már tizennyolc éves, angol irodalmat tanul az egyetemen, de a mindennapjait nagyrészt még mindig a betegség tölti ki, aminek ikonikus bizonyítéka a gyenge légzését támogató oxigéntartály, ezt mindenhová magával kell hurcolnia.

A lány a rákos gyerekek terápiás csoportjában ismerkedik meg Augustus Watersszel. A tizenhét éves fiú másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Személyes vélemény: A regény a tavalyi év könyve volt nekem, és elég volt ránéznem a poszterre meg a pár stillre a filmből, hogy már készenlétbe helyezzék magukat a könnyzacskóim. Ráadásul kijött a trailer is, ami teljesen könyvhű, a párbeszédek szó szerint onnan vannak. Nagyon ígéretesnek tűnik.

Státusz: Moziban szeretném nézni, akármilyen gáz is lesz, hogy végigbőgöm az egészet.



Így neveld a sárkányodat II. (How To Train Your Dragon II.)

Könyvinfó: Cressida Cowell azonos című meseregény-sorozata inspirálta a filmeket.

Várható premier: 2014. jún. 13. (USA)

Történet:Öt év telt el azóta, hogy Hablaty és Fogatlan sikerrel összebékítették az embereket és a sárkányokat Hibbant szigeten. Amíg a barátaik sárkányfutamokra hívják ki egymást (ami történetesen a sziget új kedvenc sportja), az immár elválaszthatatlan páros az eget járja, feltérképezetlen földekre látogat, és új világokat fedez fel. Amikor valamelyik kalandjuk során felfedeznek egy jégbarlangot, benne több száz vad sárkánnyal és a titokzatos Sárkánylovassal, a páros hirtelen a békéért folyó küzdelem kellős közepén találja magát. Hablatynak és Fogatlannak egyesíteniük kell az erejüket, hogy kiállhassanak azért, amiben hisznek, és közben rájönnek, hogy csak együtt van erejük megváltoztatni az emberek és sárkányok jövőjét.

Személyes vélemény: Bár a filmeknek sok köze nincs a könyvekhez, de nagyon élveztem az elsőt, a másodiknak az előzetesében mutatott harcjelenetek pedig egyenesen bámulatosak, már nagyon-nagyon várom. (Figyelmeztetés: a második előzetes brutális méretű SPOILERT tartalmaz, amit a készítők akarata ellenére hagytak benne, szóval ha meg akartok lepődni, ne nézzétek meg! Készült olyan változat, amiből kivágták a spoilert.)

Státusz: Nagyon szeretnék beülni rá a moziba, mert igen-igen látványos lesz. Jöhet a 3D is akár.



Az emlékek őre (The Giver)
Ő lesz Jonas... hm, meglátjuk

Könyvinfó: Lois Lowry azonos című sorozatkezdő kötetéből készül.

Várható premier: 2014. aug. 15. (USA)

Történet: Jonas a tizenkettedik születésnapján felnőtté válik majd, ami azt jelenti, hogy többet nem számít az életkora, és az iskola mellett elkezdi a felkészülést a jövőbeli munkájára. Természetesen izgatottan várja, a Döntéshozók milyen feladatra jelölték őt ki, főleg, mivel sejtelme sincs, mire lenne alkalmas. Aztán kiderül, egy nagyon különleges munkára választották ki: ő lesz a következő Őrző, akinek a feladata, hogy távol tartsa a közösségtől a régi világ emlékeit. Betanulása pedig abból áll, hogy az előző Őrző megosztja vele az emlékeket, szépeket, fájdalmasakat egyaránt. Jonas pedig elgondolkodik, hogy mit is jelent pontosan egy célszerűség uralta világban élni.

Személyes vélemény: Ifjúságom meghatározó könyvélménye ez, szeretném, ha jó lenne a film. Valószínűleg lesznek változtatások, például Jonas szerepére egy az eredetinél jóval idősebb színészt választottak ki (ami hosszú távon jól is elsülhet, ha végigcsinálják a sorozatot). Mindazonáltal a színészek elég jónak tűnnek (játszik benne Meryl Streep és Taylor Swift is!) és az biztos, hogy a film fekete-fehérből fog indulni, és akkor válik színessé, amikor Jonas is fokozatosan megtanulja, mik azok a színek.

Státusz: Jó lenne moziban nézni, bár ki tudja, itthon adják-e majd.

Az útvesztő (The Maze Runner)

Alcím: 50 fiú egy célért... ember a társadalom és az ember ellen. Van esélyük?

Könyvinfó: James Dashner azonos című trilógiájának első kötetéből készül.

Várható premier: 2014. szept. 19. (USA)

Történet: Létezik valahol, a világtól elzárva egy hely, amit Tisztásnak neveznek. Itt mindig jó idő van, sosem esik az eső, mégis kinő a vetemény, ideális lenne az élet. Csakhogy akad egy bökkenő: a Tisztásról nem lehet kijutni. A veszélyes szörnyekkel telezsúfolt, folyton mozgó falú Útvesztő veszi körbe, amiből ennek az aprócska világnak lakói, 12-18 éves fiúk már két éve nem találják a kiutat.

Thomas úgy érkezik ide, mint mindenki más: a Tisztás közepére nyíló liftben, magányosan, összezavarodva. A fiú semmire sem emlékszik a saját nevén kívül, és rettenetesen zavarja a többiek titokzatoskodása és lekezelő modora. Thomas azonban nem egészen olyan, mint a többiek: úgy érzi, korábban járt már a Tisztáson, ráadásul másra sem vágyik, mint hogy a lehető legveszélyesebb munkát végezze, azaz Futár lehessen, és nap mint nap kijárjon az Útvesztőbe a menekvés lehetőségét keresve.

Thomas még csak egy napja küzd beilleszkedésének rögös útján, amikor olyan dolog történik, mint még soha: még egy embert felküldenek a Dobozzal. Ráadásul az illető egy lány, és, mielőtt elvesztené az eszméletét, közli a teljesen tanácstalan bandával, hogy napjaik a Tisztáson meg vannak számlálva. De ha itt nem folytatható az élet, és a kijáratot sem tudják megtalálni, mégis mi vár rájuk?

Személyes vélemény: Egy nagyon lebilincselő és izgalmas regénynek találtam Az útvesztőt, ezért a filmre is várakozással tekintek, bár némileg aggasztó, hogy össze-vissza tologatják a premier dátumát, de remélhetőleg szeptemberben már tényleg kijön. Az a pár still, amit láthattunk belőle, elég jól néz ki, de már igazán jöhetne egy trailer is.

Státusz: Ez is érdekelne akár moziban is, de hát a világon nincs annyi idő, hogy mindre be tudjak ülni. :D

Az éhezők viadala – A kiválasztott I. (The Hunger Games – Mockingjay I.)

Könyvinfó: Suzanne Collins világhírű trilógiájának harmadik részéből készülő két film közül az első.


Várható premier: 2014. nov. 21. (USA)

Történet: Katniss Everdeen másodszor is megmenekült a Kapitólium karmai közül, amikor a Nagy Mészárlás botrányba fulladt, és Panem-szerte kirobbant a lázadás. Katniss azóta a Tizenharmadik Körzetben próbál felépülni súlyos fizikai, illetve még súlyosabb lelki sebeiből, miközben mindenki azt várja tőle, hogy gyorsan szedje össze magát, majd Fecsegőposzátaként álljon a harcolók élére. Csakhogy neki ez nem megy, mert képtelen szabadulni a porig égett Tizenkettedik Körzet képétől, ráadásul nem tud megbirkózni a bűntudattal, amiért az Arénában sorsára hagyta Peetát, aki azóta a Kapitólium karmai közt senyved, talán már meg is halt. Bánatát nem nagyon könnyíti Gale segítsége, de a szintén igencsak szétcsúszott Haymitch és Finnick se sokat javít a kedélyállapotán.

Épp amikor Alma Coin, a körzet vezetője végső választás elé állítja, Peeta megjelenik a tévében, és úgy tűnik, ha nincs is a legjobb formában, de közel sem bánnak vele annyira rosszul, amennyire Katniss gondolta. A fiúnak rögtön sikerül is bajba kevernie magát, amikor arra próbálja rávenni a lázadókat, hogy adják fel a harcot. Katniss kénytelen Fecsegőposzátaként közbelépni, így Peeta és a többi elfogott Győztes kegyelmet kaphat a Tizenharmadik Körzetben, a lány azonban már nem vonhatja ki magát tovább a harcokból sem. De vajon elég erős ahhoz, hogy megvívja ezt a minden eddiginél nagyobb csatát, amin nem csak a saját, vagy a szerettei, de egy egész birodalom sorsa múlik?

Személyes vélemény: A második filmet imádom, sokkal könyvhűbb és élvezetesebb lett az elsőnél, pedig már azt is szerettem. A rendező marad az utolsó két filmre, és a bejáratott szuper szereplőgárda mellé olyan nevek csatlakoznak, mint Julianne Moore és Natalie Dormer. Én bizakodom, hogy ez is egy nagyon jó film lesz.

UPDATE: Sajnos vasárnap elhunyt a film egyik szereplője, Philip Seymour Hoffman, aki Plutarchot játszotta.  Ez nagy tragédia, és egy újabb nehéz helyzet, amivel a stábnak meg kell birkóznia.

Státusz: Moziban akarom nézni, lehetőleg minél közelebb a premierhez.

A hobbit III.  – Oda és vissza (The Hobbit – There and Back Again)

Könyvinfó: J. R. R. Tolkien egykötetes A hobbit című meseregényéből készülő filmtrilógia záró része.

Várható premier: 2014. nov. 21. (USA)

Történet: Thorin és a törpök sikeresen megpiszkálták az alvó sárkányt, aminek következtében Smaug haragra gerjedve elindult Tóváros felé, hogy porig égesse azt. A városban azonban már várja Bard (meg még néhány törp), akik el vannak szánva arra, hogy legalább megpróbáljál elpusztítani a tűzokádót.  De más veszély is leselkedik rájuk: Azog a Pusztító még mindig az életükre tör. Vajon hogyan sikerül kimásznia Bilbónak és új barátainak ebből az életveszélyes helyzetből?

Személyes vélemény: Nekem sokakkal ellentétben tetszett a második film, szórakoztatónak találtam és élveztem. Ugyanakkor a rendkívül hosszú játékidő miatt tele volt betoldott elemekkel és változtatásokkal, és kíváncsi vagyok, hogyan fogják ezek befolyásolni a könyv végkifejletét.

Státusz: Jó lenne moziban nézni, valószínűleg 3D-ben.

Legolas barátunk újra lóháton lesz látható az utolsó filmben


A végére hagytam egy olyan filmet, ami nem biztos, hogy kijön idén, mert pontos premierdátumuk még nincs, de már az utómunkálatok folynak, így nem kizárt, hogy megkapjuk:

Ahol a szivárvány véget ér (Love, Rosie)

Könyvinfó: Cecelia Ahern azonos címen megjelent regényéből készül.

Várható premier: 2014?? (Egyesült Királyság)

Történet:„Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad. 

Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?”

Személyes vélemény: Enyhén szólva is ambivalens a viszonyom Cecelia Ahern írói munkásságával, és különösen a könyveiből készült filmekkel, mert a filmet még abból a könyvéből is utáltam, amit amúgy szerettem. (Igen, Utóirat: Szeretlek, rólad van szó.) Hogy miért érdekel ez a mozi mégis? Sekélyes oka van: Sam Claflin játssza a férfi főszerepet, és őt nagyon megkedveltem az utóbbi egy évben, amikor megtudva, hogy ő fogja játszani Finnicket, megnéztem más filmjeit is. Nagyon tehetséges színésznek tartom, talán ebből is ki tud hozni valami jót. (Lily Collins, te meg már igazán kezdhetnél valamit a szemöldököddel, drágám...)

Státusz: Ehh, kész vagyok adni egy esélyt a könyvnek, főleg a levelezős formátum miatt, amit nagyon megszerettem a The Guy Next Doorban. A filmet is megnézem, de moziba biztos nem ülök érte.



Tettem néhány megfigyelést. Először is: majdnem minden film, ami igazán érdekel, az év második felében jön.

Másrészt nézegettem kicsit a szereplőgárdákat, és érdekes megfigyeléseket tettem. Ezen a fronton idén Shaileen Woodley ellopta a színpadot, ugyanis A beavatottnak és a Csillagainkban a hibának is ő játssza a főszereplőjét. Vicces érdekesség, hogy Ansel Elgort, aki a Csillagainkban a hiba férfi főhősét, a Shaileen által alakított Hazel szerelmét játssza, szintén szerepel A beavatottban is, ahol a főszereplő testvérét alakítja. Brenton Twaithes is egy főszereppel és egy mellékszereppel büszkélkedhet az idén: ő alakítja majd Jonast, Az emlékek őre főhősét, és közben ő fogja játszani a herceget is a Demónában. Sam Claflin pedig az Ahol a szivárvány véget ér férfi főszerepét kapta meg, illetve ugye továbbra is ő lesz Finnick Az éhezők viadalában.

Sárkánymese kicsiknek és nagyoknak

$
0
0

Így neveld a sárkányodat II.

(Filmszemle)

Mostanában valahogy sokkal többször jutottam el moziba, mint általában szoktam, ennek köszönhetően több filmajánlót olvashattok. :D

Először is, beszélnék egy kicsit arról, hogy hogyan alakult a kapcsolatom a franchise-zal. Amikor moziba került az első film, éppen kiábrándult időszakomat éltem az animációs filmekkel kapcsolatban, úgyhogy nem is ültem be rá megnézni. De az egyik barátnőm óriási rajongója lett, és annyit beszélt róla, hogy végül is muszáj volt kiderítenem, mi ez. És... tetszett. Nem lettem hisztérikus rajongója, de kellemesnek találtam. Később elolvastam a könyvsorozat első részét is, és az bizonyos szempontból még inkább bejött, aztán idén télen végigrágtam magam a TV-sorozaton is, hogy megfelelő hangulatban legyek a második részre, amit már moziban akartam látni.

Öt év telt el az első film vége óta, amikor is Hablaty és Fogatlan bebizonyították Hibbant sziget népének, hogy a sárkányok szelídíthetők. Azóta a viking közösség élete teljesen megváltozott, a kultúrájuk minden szintjébe beépítették új, pikkelyes és tűzokádó házi kedvenceiket. Amíg Hablaty barátai, a sziget sárkánylovasai versenyeken fitogtatják ügyességüket, a húsz éves ifjú inkább hű barátjával, Fogatlannal járja a vidéket, hogy ismeretlen tájakat fedezzen fel és új trükköket próbáljon ki. Azonban az apja megzavarja a békés életét, amikor közli vele, hogy hamarosan szeretné átadni neki a törzsfőnöki pozíciót. Hablaty megrémül, nem érzi magát ugyanis késznek a felelősségteljes feladat betöltésére. Átmenetileg azonban félre kell tennie ezt a gondot, mert kiderül, hogy apja régi ellensége, Drágó Vérdung sárkányhadsereget toboroz. Az örök pacifista Hablaty a fejébe veszi, hogy tárgyalással megelőzhető a háború, és senki sem tudja megállítani abban, hogy Drágó színe elé járuljon... hacsak az a titokzatos sárkánylovas nem, aki elrabolja őt Fogatlannal együtt.

Szerintem az első dolog, ami mindenkinek feltűnik a mesével kapcsolatban, hogy mekkora az időugrás a két rész között. Meglátszik az az öt év, az első részben kamasz szereplőink itt már fiatal felnőttek, a felnőttek pedig lassan de biztosan öregszenek. A már megismert szereplők új karakterdesignokat kaptak, amik szerintem remekül sikerültek, főleg Hablaty és Astrid esetében, akik nagyon sokat változtak, de a többi fiatal is jobban néz ki. Hablaty a fantasztikus bőrvértje (és a megdöbbentően helyes arca) mellé még egy új, menő fegyvert is kapott, a lángoló kardot. Emellett mindjárt az első képkockáknál mellbe vág a filmből a csodás látványvilág, a 3D ezúttal arra szolgál, hogy lélegzetelállító röpködős jeleneteket mutassanak nekünk, és ez rendben is van, használják csak, legyen tényleg mélysége a térnek.

A cselekmény többnyire három szálon fut, és rengeteg fajta konfliktust és történetet kell elmesélnie, emiatt nem kicsit pörgős, már-már túlzsúfolt. Egyrészt ott van a középpontban Hablaty, akinek le kell zavarnia a felnőtté válásnak maradékát. Kapunk még emellé egy családi drámát, ugyanis Hablaty megtalálja az anyját a részben (ööö... ez nem spoiler, benne van a trailerben és 800 helyen nyilatkozták is), és persze fel kell dolgozni ezt az élményt. Mindennek a tetejében még ott van a háborús konfliktus Drágóval is. A hangulat sötétebb és komolyabb az előző résznél, követve a szereplők (és a rajongótábor) növekvő életkorát. Van benne például egy olyan traumatizáló jelenet, amitől az egész mozi néma csöndben bámulta a vásznat egy percig (mellettem meg egy nagyobbacska lány sírt)... számomra főleg azért volt sokkoló, mert jó előre lehetett látni, mi történik, de csak tehetetlenül kellett ülnöm és végignéznem. Néha már-már megkérdőjeleztem, hogy gyereknek való-e ez a film egyáltalán, mellettem két 6-7 éves forma kissrác folyamatosan izgett-mozgott, mert nyilván a rengeteg dráma nem kötötte le őket. De a végén az egyik kölök lelkesülten közölte az anyjával, hogy neki ez nagyon tetszett, úgyhogy talán mégse történt nagy baj. :D

Fogatlan még mindig gusztustalanul cuki


Valószínűleg az teszi befogadhatóvá az előző résznél sokkal sötétebb és felnőttebb történetet, hogy a humor nagyon tudatosan bele van építve a jelenetek nagy részébe. Az is megfigyelhető, hogy kifejezetten élesen válik el a felnőtt és a gyerek humor. Vannak ezek a pofára esős, cuki-a-sárkány jellegű poénok, amin inkább a gyerekek nevetnek, de vannak azok a tipikus, alattomos szarkasztikus beszólogatások, amit igazából csak a tizenöt év felettiek értenek, és ők is röhögtek csak rajtuk a moziban is. :D Mindenesetre mind a két fajta humorra szükség van a feszült tempójú történet mellé.

Az új szereplők közül egyértelműen a legérdekesebb és a legellentmondásosabb Hablaty anyja, Valka, rég vitatkoztam ennyit szereplőről, mint róla. Mert amúgy olyan kedves sárkánybolond remetének néz ki, aki tulajdonképpen ártalmatlan, amíg nem bántod a kis hüllőit, az mégis nehezen megemészthető, hogy hajlandó volt otthagyni a csecsemő gyerekét, mert inkább a drágalátos sárkányainak akart élni. Ugyanakkor én valahol megértem, miért döntött így, akkor is, ha nem helyeslem. Mindenesetre a film egyik hibája, hogy a családtagok szerintem túl gyorsan túllendülnek ezen, mintha senkit egyáltalán nem zavarna, hogy ha anyu nem volt halott, akkor elhagyott minket... jó, tudom, ha ezt rendesen fel akarnák dolgozni, akkor három óra hosszú lenne a film (és csak erről a problémáról szólna), nincs is ezzel bajom, csak kicsit furcsa volt. A többi új karakter nem túl izgalmas, kapunk egy „gonosz vagyok, mert gonosz vagyok”-figurát Drágó személyében, és egy ivararányt tovább rontó helyes pasit Eret fia Eret személyében.

A régi kedvenceink pedig visszatérnek, és a belsejük annyira nem változott, mint a külső megjelenésük. Hablaty az előző részben még a falu számkivetett nyomingere volt, mostanra azonban a közösség köztiszteletben álló tagjává vált, amit nem úgy ért el, hogy megváltozott, hanem a saját értékeit ismertette el Hibbant sziget lakosságával. Az anyja is próbálkozott már ezzel, de ő nem járt sikerrel. Egyébként Hablattyal kapcsolatban számomra érdekes volt, hogy bizonyos szempontból inkább az anyukájára akart hasonlítani, ez sem olyan kártya, amit fiúgyereknél gyakran kijátszanak az írók. Ugyanakkor ebben a részben már Pléhpofa se az a begyöpösödött, vérszomjas viking, aki volt, sokkal több érzelemmel tud a fia felé fordulni, és ez javítja is a kapcsolatukat, kis nézeteltéréseken kívül más bajuk nincs egymással, jó volt nézni, ahogy együtt dolgoztak. Bélhangos is üdítő volt, mint a most már nyilvánvalóan meleg, de mégsem túljátszott komikus karakter.

A fiataloknak külön történetszála van, amikor maguk próbálnak meg Hablaty segítségére sietni, ami szerintem kifejezetten jól jött, mert így kicsit több reflektorfényt kaphatott a karakterük. Astrid változott a legtöbbet, ő behódolt a „Hablaty csaja vagyok”-státusznak, sokkal nőiesebb és sokkal kevésbé őrült, mint az első részben. Van még pár pillanata, amikor kellőképp gonosz lehet, én ekkor élveztem a karakterét a legjobban, ugyanakkor a szerelmi szál sincs ellenemre, aranyosak együtt. Takonypóc meg az ikrek még mindig elsősorban komikus karakterek, abban, hogy kicsit többet látok beléjük, nagy segítségemre volt a sorozat, amiben azért sokkal több idő jutott ezekre a szereplőkre. Halvér és Takonypóc immár Kőfej (Fafej?) szerelméért vetélkedik szüntelen, aki azonban egyiküket sem tünteti ki figyelmével. Halvér szerintem egy olyan karakter a csapatból, akiben van potenciál: szeretem, hogy nem az a vakmerő, erős macsó típus, ugyanakkor mégis bátor a maga módján, és persze imponál az intelligenciája is. :D



És az egészben az a legjobb, hogy a film még szólni is akar valamiről. Nem csak Hablaty békepárti politikájának tarthatóságáról mond véleményt, hanem arról is, hogy mit tehet az ember, ha a körülötte élők értékrendje nem összeegyeztethető az övével, ráadásul Valka állásfoglalásában nem nehéz észrevenni a természetvédelmi utalást is.

A szemet gyönyörködtető látványvilágon kívül a hangulatot a fantasztikus zene szolgáltatja, ismét John Powell szerzeménye. A zene hangulatában és témáiban kellő mértékben támaszkodik az első részre, de hoz azért újdonságokat is. Nekem nagyon tetszett az a szám, ami Hablaty első felbukkanásakor megy, az előadó Powell eredeti dallamaira énekelte fel a saját számát, és ez a feldolgozás nagyon hangulatos volt a filmben. Van egy énekes betét is, ami egészen spontánnak hat, és így kifejezetten élvezetesnek találtam. Azonban ami keresztül-kasul bejárta a világot, az a stáblista zenéje, amire nem mást kértek fel, mint Alexander Rybakot. Az egykori Eurovízió-győztes norvég énekes és hegedűművész egyébként hazájában Hablaty szinkronhangja, és egy fantasztikus számot írt a meséhez, aminek a klipje is nagyon szép. A stáblistára amúgy is megéri ülve maradni, mert gyönyörű, mostanában egyre inkább elterjedtek a kreatív stáblisták, ez egy különösen jól sikerült példa rá.

Nem mondhatom viszont, hogy maradéktalanul elégedett lennék a filmmel. Még hangsúlyosabban éreztem ebben a részben, amit az előzőben is, hogy a sárkányok intelligenciaszintje teljesen a készítők akarata szerint változik, amikor cukiság kell, akkor teljesen lebutítják őket, egyébként meg úgy ábrázolják, mintha majdnem emberi értelemmel rendelkeznének. Ezen kívül engem gyakran idegesítenek a komikus karakterek, ritkán találom őket viccesnek. Illetve ami még volt bajom, az az, hogy bár lenyűgözőek a csatajelenetek, a hangulatukat erősen rontja Hablaty kedélyes kurjongatása, amitől tisztára olyan, mintha csak játszanának a sárkányával.

Viszont a problémáim keveset vonnak le a film értékéből. Ez egy remek folytatás, nekem még jobban is tetszett, mint az első rész, mindenkinek ajánlom figyelmébe, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül.


10/9 pont


A novelláskötetek állatorvosi lova

$
0
0

Kelemen Zoltán – Első 21 novella

(Könyvkuckó)

Gondolom, mindenki volt már úgy, hogy nagyon akart szeretni egy könyvet. Hát én ezt nagyon akartam szeretni. Mert maga a szerző keresett meg, hogy írjak róla recenziót, aki egy rendes, keresztény, határon túli magyar fiatalember, szóval gondoltam, miért ne, támogassuk! Aztán ahogy haladtam előre az olvasásban, egyre jobban megbántam az altruizmusomat. Eleinte csak szenvedtem, de a végére már annyira fájt, hogy kénytelen voltam viccnek tekinteni az egészet és inkább röhögni rajta, különben agylobot kaptam volna ettől a rengeteg bosszantó részlettől, ami a könyvben van.

Az az igazság, hogy nem nagyon tudok jót írni a könyvről, mert bűn rossz. Ha valaki nem érti, mi a problémája oly’ sokaknak a magánkiadásokkal, ajánlom figyelmébe ezt a könyvet. Sajnos süt róla, hogy ez szerkesztőt még véletlenül se látott, de az az egy ember se nagyon végezte a dolgát, aki fel volt kérve lektorálni. Olyan szempontból is tanulságos a kötet, hogy felfedezhető benne számtalan hiba, amit kezdő és félig-kezdő novellaírók elkövetnek, így kiváló lehetőség az olvasása annak tanulmányozására, hogy milyen problémákat kerülj el lehetőség szerint. Én ezekből gyűjtöttem ki most a legfontosabbakat:

0. Ismétlődő hülye szavak és kifejezések

Nem tudom, lehet, hogy csak én nem vagyok hozzáedződve a székelyföldi kifejezésmódhoz, de szerintem ez a kötet tele volt olyan mondatokkal, amik összefüggéstelenek voltak, és legfeljebb félig értelmezhetőek. Ezen kívül Zoltán nyilvánvalóan szerelmes bizonyos kifejezésekbe. Ez alapvetően nem baj, minden írónak van pár ilyen heppje, de a kulcs az, hogy a fejlődés során ezt megtanulják kontrollálni: vagy figyelnek, hogy ne használják ezeket túl gyakran, vagy tudatos eszközzé változtatják. Zoltán erre a szintre nyilván még nem jutott el.

Számomra két igazán zavaró ismétlődés volt: az egyik az „attól eltekintve” szerkezet. Ezt Zoltán előszeretettel használja bármilyen kötőszó helyett, gyakran akkor is, amikor semmi értelme. Javasolható alternatívák: de, mégis, viszont, annak ellenére. Ezen kívül a másik különösen idegesítő a „szellemi lény” kifejezés használata. A novellák gyakran vesznek fantasy-jellegű fordulatot, és ezekben szerepelnek többnyire angyalok is. Az egyetlen problémám ezzel, hogy a halálra rémült falunyi vasvillás paraszt sosem fogalmazná meg magában ilyen szofisztikáltan, hogy ez egy „szellemi lény”. Ha meg a mesélőre hagyatkozunk, ő pontosan tudja, mivel is állunk szemben, nyugodtan elmondhatná mindjárt, nem kell húzni az időt.

1. Ritmustalan, unalmas, vontatott leírások

Az első dolog, ami mellbe vágott, amikor elkezdtem olvasni a novellákat az volt, hogy Zoltán nem igazán tud leírást írni (ugyanis a legelső novella elég sokáig pusztán leírás). Annak ellenére, hogy a kötet rövid, az elbeszélések szintúgy, gyakran még így is sok leíró részt lassúnak és érdektelennek éreztem. Például az első novellában a cirkuszi előadás részletes leírása egyáltalán nem tűnik fontosnak, mivel utána a novella egyetlen szereplő, a cirkuszi kutya történetét emeli ki. Ritmustalanok is a novellák, abban az értelemben, hogy a mondatok hossza nem funkcionál stíluseszközként (mint ahogy amúgy az), a hosszú körmondatok és nyúlfarknyi tőmondatok véletlenszerűen váltogatják egymást.

2. Élettelen párbeszédek

Vártam a párbeszédeket, hogy azok majd visznek némi színt a papírízű, semmilyen leírásokkal megtöltött bekezdéseknek. A helyzet nem javult azonban akkor sem, amikor nagy ritkásan két karakter beszédbe elegyedett: nem csak az a baj, hogy nincs a szereplőknek igazán nyelvi egyénítése, mert az nehéz és kezdő írótól nem is feltétlen várom el, hogy menjen. Az azonban túlzás, hogy az alapszintű elvárást se teljesítik a párbeszédek: a mondatok nem hangzanak úgy, mintha tényleg ki is mondanák őket, nem tűnnek valóságosnak. Ez pedig hosszútávon nagyon zavaró.

3. Személyiség nélküli karakterek

Mondjuk nem várhatom a beszélgetésektől, hogy sokat tudjak meg a karakterekről, mert nincs is személyiségük. Zoltán minden novella elején kötelező jelleggel felsorolja a főszereplő legfontosabb paramétereit: neve, kora, foglalkozása, szem- és hajszíne, szerelme neve. És ezzel kész is vagyunk, a cselekmény során semmi más nem derül ki róluk. Akár érzéketlen robotok is lehetnének a főszereplők, a történések semmilyen befolyással nincsenek rájuk és az ő személyiségük se zavar bele a cselekmény menetébe. Az események tőlük függetlenül, nem velük, csak rájuk irányulva történnek meg.

Az írás egyik arany alapszabálya: „Ne mondjad, mutassad!”. Ez azonban nem működik akkor, ha a szereplőinknek nincsenek érzéseik. Az olvasó nem fog együtt érezni valakivel, akiről csak a szemszínét és a foglalkozását tudja. És nem fogja igazán beleélni magát a történetbe, ha egy icipicit sem ismeri meg a szereplőket.

4. Mi a rosseb van a történettel?

Na de még csak nem is a nemlétező (mert ezeket két dimenziósnak se tudom nevezni) szereplőknek köszönhető, hogy a történetek élvezhetetlenek. Ó, nem. Az annak az aprócska bökkenőnek köszönhető, hogy logikátlanok. És nem olyan értelemben, hogy rejtélyesek vagy varázslatosak, egyszerűen csak annyi értelmük sincs, mint a lódítós székely népmeséknek. Mert míg ott legalább tisztában voltam vele, hogy azért történik baromság baromság hátán, mert ez tudatos, ezeknél a novelláknál inkább bénázásnak tűnik. Többek között, amikor az egyik novellában valamelyik szereplő kijelentette, hogy Britanniából két hét alatt oda-vissza megjárja Alexandriát (az ókorban, lóval és hajóval!), akkor az első inger után, hogy a fejemet a falba csapjam, legszívesebben leteremtettem volna az írót, hogy miért nem végezte a házi feladatát. És sorozatban vannak ilyenek, egész tömegeket lemészároló három fős hadsereg (amiből kettő még lány is), két perc alatt repülőgép-vezetéshez szoktatható technokrata ókori harcosok, és még sorolhatnám, de nincs értelme. Így is értitek, mennyire dühítően ügyetlen az egész.

5. Ja, és még értelme sincs

De a legdühítőbb a legtöbb novellában a vége. Zoltánnak az az elképzelése a csattanóról, hogy lezárja véletlenszerű helyen a novellát, amivel lehetőleg semmit se magyarázzon meg, hogy mi miért történt. Igen, a csattanónak váratlannak kell lennie, de csak akkor élvezi az egyszeri olvasó, ha legalább köze van az addig történtekhez. Itt azonban erről gyakran szó sincs. A legpocsékabb befejezése szerintem annak a novellának volt, ami egy örökség utáni hajszáról szólt, amikor már a végén fegyveresek üldözték a hősünket. A legvége az volt, hogy történt egy robbanás, amit a főhős egy angyalnak hála túlélt... miközben nem derült ki, hogy mi volt az öröksége, vagy miért üldözték őt, vagy miért nézett ki az egyik fegyveres úgy, mint ő. Ezeket nekem magamtól kellett volna kitalálnom? Tudom, hogy Zoltán serkenteni akarja az olvasók fantáziáját, de nekem ez csak a vérnyomásomat tornázta feljebb. Mindössze két-három olyan novella volt az egész kötetben, aminek a végén tényleg kiderültek a dolgok, és nem csak azzal zárta le, hogy jött egy „szellemi lény” és vége lett.

6. Összevissza mitológia

Ezek az írások szinte mind fantasyk/sci-fik, akkor is, ha nem annak indulnak. Ez rendben is van. A gond ott kezdődik, hogy néha semmi értelme nincsen, hogy azok. Nem lesz minden történet jobb attól, ha odavágunk a közepébe egy természetfeletti lényt/ űrlényt/ bárakármit. Attól az önmagában még nem feltétlenül egy jó ötlet.

7. Túlzsúfoltság

Viszont azt Zoltán javára kell írnom, hogy időnként tényleg vannak jó ötletei. Egyet kifejezetten érdekesnek találtam, azt a novellát, amiben egy felbomló vallási közösség tagjairól határozzák el a sátán csatlósai, hogy tévútra vezetik őket. Ebből egy teljes regényt lehetne írni tele izgalommal, drámával és érdekes történetekkel...

... de Zoltán egy öt oldalas novellát írt belőle, és az pont arra nem elég, amiről szólnia kéne a törtnetnek. Másutt meg elkezd kibontani egy bonyolult rendszerű, többfajos űrlény társadalmat, és ezt sincs lehetőségünk megérteni, mert egy oldal után ugrunk is tovább a harcra. A novellái majdnem minden esetben túl rövidek ahhoz, hogy kibontsák a felvetett problémákat, némelyiket még szinopszisnak is keveslem. Talán érdemesebb lenne Zoltánnak egy regénybe belevágni, mert egyrészt azzal sokkal jobban lehet érvényesülni a könyvpiacon (Magyarországon senki sem vesz novelláskötetet ismeretlen szerzőtől), másrészt azon szerintem jobban is lehet tanulni, mint a novellákon, utóbbi nehezebb műfaj, a rövidsége miatt megköveteli a tudatosságot.

Ezt a kötetet egyelőre senkinek sem ajánlom, egy nagyon kezdő író esetlen szárnypróbálgatása, de ha szeretnétek őt támogatni, akkor nem állok az utatokba.


Összesen: 10/2

Fafétises apokalipszis

$
0
0

Chris Howard – Gyökértelen

(Könyvkuckó)

Fénykorát éli a disztópia mellett az ifjúsági poszt-apokaliptikus műfaj is, raklapszám születnek a regények a témáról. Ezúttal én egy sikerültebb versenyzőt hoztam nektek a Gyökértelen személyében.

Banyan egy olyan világban kénytelen élni, aminek a legnagyobb problémáját az jelenti, hogy eltűntek a fák. Egyedül a génmódosított szuperkukorica él meg, amit még a balesetből keletkezett szupersáskák se tudnak megtámadni. Ez az egyetlen élelemforrás, ami mind a GenTech nevű vállalat kezében van, ami így nyugodtan kizsákmányolhatja a rászoruló népet. Főhősünk faépítő, az apjától tanulta a mesterséget, aminek keretében gazdagoknak készít takaros kis erdőket fémhulladékból és guminyesedékből. Egyszer csak azonban különösen furcsa ügyfelek bérelik fel, ahol a nő testét egy tetoválás borítja egy fáról. Banyan egészen addig nem különösebben érdeklődik, amíg ki nem derül, hogy a különös ábra valójában egy térkép, ami elvezetheti őt az utolsó élő fákhoz... és talán az egy évvel korábban eltűnt apjához is.

Nos, ha nagyon röviden kéne ajánlanom a könyvet, akkor azt mondanám, hogy mindenki olvassa el feltétlenül, akinek tetszett a Tiszták. Nagyon hasonló típusú a világfelfogása és a hangulata a két könyvnek, sőt, ha jól belegondolok, a cselekményelemek között is elég sok megegyező van (talán túl sok is... elkezdtem listát írni fejben a hasonlóságokról, nem kellett volna).

Na mindegy, tekintsünk el ettől a kis szépséghibától, mert van amúgy jó ebben a könyvben bőven. Többek között a története: a könyv kifejezetten rövid, így aztán pörög folyamatosan, egyik veszélyből a másikba csöppenünk. Ez alapvetően elvárható a műfajtól, viszont itt olyan kegyetlenek, véresek és kiszámíthatatlanok a fordulatok, hogy az a legedzettebb olvasó idegeit is próbára teszi. Egy idő után zsigeri élménnyé válik a könyv olvasása során a létbizonytalanság, mert egyszerűen egy olyan oldal sincs, amikor biztonságban tudnád a szereplők életét, ami mondjuk helyes is, mert ez támasztja alá, mennyire pocsék is szétesett is a világ körülöttük.

Van néhány tulajdonsága a Gyökértelennek, ami kiemeli az átlag YA világvége-regények közül, az egyik ilyen a stílusa. A legtöbb ifjúsági szerző nem kifejezetten fordít gondot a kifinomult megfogalmazásra, különösen ebben a műfajban, Chris Howard azonban nem ilyen. Amellett, hogy az elbeszélői hangja egy kamaszfiúé, mégis mer néha áradóan költői lenni, fantasztikus hangulatú leírásokkal ajándékozva meg minket. Egyszerűen csak... szép a szöveg, és olyan jó végre egy ilyen regényt olvasni.

A másik pont, amitől szerelembe estem a könyvvel, a főszereplő. Egy olyan világban, ahol minden a túlélésről szól, Banyan valószínűleg az utolsó életben maradt széplélek. A fiú hisz benne, hogy a faépítéssel nem csak egy dísztárgyat ad az emberek kertjébe, hanem valami jóságot és szépséget csempész vissza a kiüresedett világba, ad valamit az embereknek, amiben hihetnek. Nagyon szerettem a gondolatait olvasni, rettenetesen szimpatikusnak találtam a hozzáállását az élethez, a világhoz. Néha annyira naiv módon idealista, annyira nem akar beletörődni abba, hogy az élet pontosan annyi, amennyinek látszik, hogy a regény maga is megkérdőjelezi az álláspontja helyességét, ő mégsem adja fel az értékeit, kész harcolni értük, és szerintem ez teszi őt nagyszerű hőssé.

Az első dolog, ami eszembe jutott Banyan fáiról, azok ezek a
Szingapúrban található faépítmények... és, mint kiderült, Chris
Howard is így képzelte el őket
Mellette pedig a mellékszereplők kényelmetlenül reálisak. Alfa lány létére Banyan személyiségének totális ellentéte, így természetesen ő rugdalja a legtöbbet a fiút a nézeteiért. Hát nem nyilvánvaló, mekkora nagy szerelem lesz ebből? :D Egyébként a párosításuk is gyönyörű, Banyan olyan tisztán szereti ezt a lányt, nagyon szerettem róluk olvasni. Alfa tisztelhető a bátorságáért és a rátermettségéért, közben a másik lányszereplőnk, Zee kifejezetten passzív, ő az a típus, aki szívesen belemegy bármilyen alkuba, ha a saját biztonságát szavatolhatja. Hina a titokzatos, elérhetetlen nőideál, Crow pedig a kemény veterán, aki bőven túl sokat látott az életből. Sal karaktere nem igazán fogott meg, ő a tipikus kölyök volt, habár elég dörzsölt, az igaz. Az viszont a könyv javára írható, hogy a negatív szereplők is kifejezetten rétegeltek, ki vannak bontva a motivációik, és értem, mi hajtja őket, még ha csak a kapzsiság is.


Ahogy a Kutya csillagképről szóló blogbejegyzésemben kifejtettem, szerintem gyakran a posztapokaliptikus regények az író értékrendjéről, világnézetéről és a jelen társadalmi problémáival kapcsolatos véleményéről mond a legtöbbet. Chris Howard valami környezeti gazdálkodással kapcsolatos képzést végzett, így annyira nem csodálkozom, hogy a világvégéje ökológiai katasztrófa, amiben a génmódosítással foglalkozó cég a főgonosz (sztereotip, khm, khm). Bár a világvégéje olyan súlyos, hogy a valóságban nem lehetne ilyen világban élni, de az olvasás jó alkalmat ad arra, hogy végiggondoljuk, mennyire fontos a természet megőrzése, és már nem nézzük annyira hülyének azokat, akik szerint az esőerdő kivágása igenis nagy ügy.

A társadalmi üzenet mellett a könyvnek van bőven személyes tartalma is. Az egyik a főszereplő személyiségén keresztül az élet értelme-téma, hogy mennyire van lehetőség egy ilyen lerongyolódott világban hinni a szépségben, a reményben, a dolgok mélyebb értelmében. A másik a család-téma, erre is utal a cím, nem csak a fákra: az árván maradt Banyannak az apjáért folytatott küzdelme meghatározó az egész regény során, de minden más szereplőnek is furcsák/diszfunkcionálisak/hiányzóak a családi kapcsolatai, és valahol arről is nagy mértékben szól a könyv, hogy hogyan lehet ezt túlélni, hogy találhatsz magadnak egy választott családot, valakit, akihez tartozhatsz.

Akkor miért nem tudom tökéletesre értékelni a könyvet? Két dolog volt, ami nem tetszett (a Tiszták-párhuzamokat leszámítva). Az egyik a k*rva szögbelövő. Az egy dolog, hogy a modern szögbelövők egyáltalán nem lőnek ki semmit, ha nincsenek aljzathoz nyomva, azt még meg lehet bütykölni. De azon a tényen nem változtatna, hogy ezek sorozatot egyáltalán nem tudnak lőni, és távolsági fegyvernek se használhatók. Értem én, hogy kellett valami egyszerű fegyver, ami kéznél van a munkája miatt, de annak is több értelme lett volna, ha egy franciakulccsal csapkodva irtja a népet.

A másik ami érzékenyen érintett, a regény tudományos része volt. Értem, hogy a génmódosítás nagyon menő, meg minden, de örülnék, ha végre olvashatnék valamit ezzel kapcsolatban, ami csak normális mértékig rugaszkodik el a valóságtól, és látszik rajta, hogy érti a szerző a genetikát. Sajnos ez erről a könyvről nem mondható el, így a végén, amikor amúgy érzelmileg nagyon megmozgató volt a történet, csak fogtam a fejem a mérhetetlen baromságok miatt. Értem én, hogy a műfaj a fantáziáról is szól, de ha egy kicsit több sci lenne a fiben, akkor jobban tudnám értékelni.

Ettől eltekintve azért élvezetes olvasmány volt, és ha valaki kevésbé tájékozott, bizonyára nem zavarják ezek a dolgok. A különleges főszereplő, írásmód és érzelmi töltet miatt érdemes adni neki egy esélyt.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik kiborultak amikor kiderült, hogy a Tiszták folytatása nem jelenik megy magyarul, környezetvédőknek, GMO-elleneseknek.
Kinek nem ajánlom? Akik nagyon jók biológiából, idegesek lehetnek a butaságok miatt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Azon ritka esetek egyike ez, amikor saját borítót kaptunk, de ez jobban tetszik, mint az eredeti. A fa rajta sokkal inkább hasonlít az én elképzelésemhez, és az egész úgy általában részletgazdagabb és igényesebb. A cím is klassz.
Kedvenc szereplők: (1) Banyan (2) Alfa (3) Crow (4) Hina (5) Zee
Kedvenc jelenetek: (1) Banyan elhatározza, hogy továbbviszi az apja örökségét, és kimenti az elfogott embereket (2) Alfa és Banyan csókja a kombájnban (3) Banyan látja Salt meghalni (4) Banyan először beszél az apjáról (5) Banyan a szobor felújítása közben Alfával beszélget
Mélypont: a szögbelövő XD meg a végén amikor közölte, hogy emberi DNS-sel (és szerves anyaggal) kombinálták a fákat... ott elvetette a sulykot

Kedvenc ötlet: a faépítés részletei

Érdekességek a Csillagainkban a hibáról

$
0
0
Moly.hu-n kértek meg, hogy rakjak össze egy ilyen posztot. Rengeteg interjút néztem meg, de azért jó pár ki is maradt, mert iszonyatos mennyiségű anyag van a neten, szóval ha ti tudtok még valamit, ami bekerülhetne is, írjátok meg bátran. A kulisszatitkok a könyvről, filmről SPOILEReket tartalmazhatnak, úgyhogy csak akkor ajánlom olvasásra, ha már olvastad a könyvet és/vagy láttad a filmet.


A könyvről:

- John fejében régóta élt Hazel és Augustus története, amihez az inspirációt az nyújtotta, hogy évekig dolgozott rákos fiatalokkal. Azonban félt belevágni a regénybe, egészen addig, amíg egy kedves barátja, Esther, 2010-ben tizenhat évesen meghalt. John ezután határozta el, hogy mindenképp meg kell írnia a történetet a tiszteletére arról, hogy egy rövid élet is lehet teljes élet. Azonban az író hangsúlyozza, hogy nem Estherről mintázta Hazelt, kivéve azt a vonását, hogy nagyon pontosan felméri, milyen hatással van a betegsége a környezetében élőkre, és ezt próbálja mérsékelni, ebben nagyon hasonlítanak egymásra a lányok.

Egyik kedvenc külföldi borítóm,
az izraeli
- A szerző szándékosan írta meg úgy a regényt, hogy minden fontosabb szereplőnek legyen valami fogyatékossága. Azt mondta, a témáról szóló könyvek gyakran arra helyezik a hangsúlyt, hogy az egészséges emberek mit tanulhatnak a betegektől, ő pedig azt akarta megmutatni, hogy minden élet értékes, és az életedet nem mindig mások határozzák meg. Nat Wolff (Isaac) ehhez még hozzáfűzte az interjúban, hogy a karakterek hibáinak semmi köze a betegségükhöz. Ők egyszerűen csak normális kamaszok, a saját jellemhibáikkal, akik szörnyű élethelyzetbe kerültek.

- John saját bevallása szerint azért ír egyke főszereplőkről, mert ez egy közös poénjuk az öccsével, Hankkel.

- Kérdezték a szerzőt arról, hogy úgy érzi-e, mintha a Mennyei megbánás is a saját regénye lenne. Azt mondta, csak szeretne ilyen jó könyvet írni, ugyanis az a jó a képzeletbeli könyvekben, hogy mindig jobbak lehetnek az igazi könyveknél, mert egyszerűen lehetnek tökéletesek.

- John abban hasonlít van Houtenre, hogy ő sem tudná megmondani, mi vár a karakterekre a könyv után. Úgy gondolja, az író szavának a könyv írott betűin túllépve nem szabad sokat számítania, mert a könyv az olvasókhoz is tartozik. És ha véletlenül megbánná, hogy pont ott és úgy fejezte be a könyvet, ahol és ahogy, már akkor sem változtathat rajta.

- John a könyv írása közben sokat sírt. Azt mondta, már bizonyára hülyének nézték a Starbucksban, mert odament reggel, leült, bőgött három órát a nyitott laptop előtt, aztán hazament. Segített az alkotói folyamatban, hogy szomorú volt, de azért nem volt könnyű neki.

- Rengeteg vázlat született a történetről és több különböző befejezése is papírra került. Az első megírt lezárás a következő volt: Augustus halála után Hazel és van Houten arra jutnak, hogy úgy tudják kellőképp megtisztelni a fiú emlékét, ha valami hősies halált halnak. Kitalálják, hogy a legjobb mód erre, ha keresnek egy drogbárót és megölik, még akkor is, ha időközben őket is legyilkolják a testőrök. Végül azonban a megvalósításig sosem jutnak el, mert rájönnek, hogy talán ez mégsem jó ötlet. John szerkesztője még ezt a változatot olvasta el először, a reakciója a következő volt: „John, az első kétszáz oldal zseniális, komolyan mondom, eddig ez a legjobb munkád. Viszont az utolsó negyven oldalról nem tudom megmondani, hogy csak viccelsz-e. Olyan, mintha fanfictiont írtál volna, vagy parodizálnád saját magadat, rémes.” Nat reakciója így hangzott: „John... ez nagyon érdekesen hangzik meg minden és biztos tök jó, hogy kipróbáltad... de azért azt hiszem, mégiscsak elégedett vagyok azzal a befejezéssel, amit kaptunk.”

- A szerző rengeteg rajongói levelet és emailt kap, különösen, amióta elindult ez az őrület a Csillagainkban a hiba körül. Azt mondta, ha nem is tud válaszolni a többségére, azért nagyon jól esik neki, mert számára valahogy nem érződik valóságosnak a saját regénye, amíg nem olvasták mások, és jó látni, hogy hányféle életet élhet a könyv az olvasókban, mennyi különböző értelmezése van.

- John alapvetően nem akarta, hogy megfilmesítsék a regényét, nagyon bizonytalan volt azzal kapcsolatban, eladja-e a jogokat. A lelkiismerete akkor nyugodott meg, amikor először beszélt telefonon a producerekkel, akik sietve biztosították, hogy Hazelnél az egész filmben oxigénpalack lesz, hogy nem csak egy romantikus filmet akarnak, hanem szeretnék, ha a családi kapcsolatokról is szólna, és hogy nem csak a cselekményben, de hangulatban és üzenetben is hűek akarnak maradni a könyvhöz. John szerint minden ígéretüket betartották.

- A szerző többször hangsúlyozza, hogy legvadabb álmaiban sem számított rá, hogy ez a regény ilyen népszerű lesz, pedig már masszív rajongótáborral rendelkezett a Csillagainkban a hiba megjelenése előtt is.

Kulisszatitkok a filmről és a forgatásról:

- Shaileent először nem akarták kiválasztani Hazel szerepére, mert a rendező túl idősnek tartotta. Ténylegesen tizenhat éves főszereplőt akart, Shaileen pedig a forgatáskor már huszonegy volt. Hogy kicsit fiatalabbnak látsszon, a szereplőválogatásra smink nélkül, kócos hajjal és szakadt ruhákban ment. Azonban aggodalomra nem volt semmi oka: a rendező azonnal úgy érezte, mintha maga Hazel beszélne hozzá, és az előadását már akkor többen megkönnyezték, úgyhogy simán megkapta a szerepet.

- Ansel Elgort (Augustus) a következőképp tudta meg, hogy megkapta a szerepet: Chicagóban forgatták A beavatottat, ahol ő és Shaileen jó barátok lettek. Mielőtt a hétvégére hazautazott volna New Yorkba, a fiú egy csomagot kapott tőle azzal a szigorú utasítással, hogy ne nyissa ki. Hazament, eltelt négy nap, el is feledkezett a dologról. A negyedik napon Josh Boone (a rendező) felhívta, és megkérdezte: „Kaptál Shaileentől egy csomagot?” „Igen, miért?” „Na, most már kinyithatod!” Ansel kibontotta (nehéz volt, erős volt a csomagolás), és odabent egy félig rohadt holland sajtos-paradicsomos szendvicset talált. Erre a rendező vidoran közölte vele: „Megyünk Amszterdamba!”.

- Shailene csodás hosszú hajkoronával érkezett a forgatásra, úgyhogy még mielőtt bármit is elkezdtek volna, le kellett vágni. Szegény, lány a kezébe fogta a nagy köteg haját, és potyogtak a könnyei.

- John Greennek lett volna egy cameója a filmben (a kép alapján a reptéren találkoztak volna vele a főhősök), de ezt később kivágták, John szerint azért, mert pocsék színész, és a jelenet dramaturgiailag indokolatlan volt. Mindenesetre annak nagyon örül, hogy a ruhát, amit a forgatáson viselt, megtarthatta. Egyébként Nat Wolff segített neki a felkészülésben, de azt mondta az esetről, hogy van, amiből egyszerűen nem lehet jót kihozni. :D


- Az amszterdami jelenetek egy részét valójában nem is Amszterdamban vették fel. Például az Anna Frank-ház belsejét is felépítették Pittsburghben, ugyanis az eredeti épületben olyan szűk a hely, hogy nem tudták volna megoldani a forgatást. Azonban a díszletépítők jó munkát végeztek: Ansel szerint a fal utolsó repedéséig minden pontos volt. John nevetve mesélte, hogy bár ott volt a stábbal Amszterdamban is, de meg nem tudta volna megmondani a film megnézése után, hogy mit forgattak az eredeti helyszínen és mit nem.

- A stáb nagyon élvezte az amszterdami forgatást, bár nem volt túl jó idejük, borús-esős és hideg is volt az idő, de Shaileen szerint ez csak hozzátett a romantikus hangulatához a városnak.

- Josh Boone azt mondta, hogy bár nagyon sok szöveg volt a könyvből kivéve, azért hagytak teret a színészeknek az improvizációra is. John kedvenc része a filmben pont egy ilyen improvizációra épül: a tojásdobálásnál Gus  Isaac kárára poénkodik valamin, mire Isaac így vág vissza: „I’m blind, not deaf. And I don’t like when you make fun of my disabilities.” ami magyarul kábé így hangzik: „Vak vagyok, nem süket. És egyáltalán nem jön be, amikor viccet csinálsz a nyomoromból.”. Ez teljesen Nat Wolff agyszüleménye volt.


- A stábtagok annyira jól érezték magukat egymás társaságában, hogy minden este együtt vacsoráztak.

- A támaszcsoport tagjait Hazelen, Guson, Isaacen és Patricken kívül nem színészek alakították, hanem valódi rákos kamaszok. A színészek nem csak velük beszélgettek a tapasztalataikról, hanem kórházakba is elmentek, hogy minél jobban megérthessék a karaktereik helyzetét.

-  Anselnek egy tizenhét éves amputált fiú, Tanner, kölcsönözte a lábát azokban a jelenetekben, amikben a művégtag látszik. Mindkettejükkel felvették a jelenetet úgy, hogy Anselen egy combig érő zöld zokni volt, és utólag összevágták a felvételeket. Ez a fiú egyébként nagyon sokat segített Anselnek, hiszen ő maga is csak egy éve veszítette el a lábát, és a hozzáállása ehhez a veszteséghez inspirálta a színészt Augustus karakterének megformálásában, mert úgy gondolta, hogy ő is nagyon hasonlóan érezhet. Ezenkívül segített megtanulni, milyen is az ember mozgása, ha az egyik lába nem igazi. A hűség kedvéért a jeleneteiben Ansel még egy bokamerevítőt is viselt, ugyanis a művégtagok bokarésze nem olyan mozgékony, mint az igazi, ha olyan lenne, nem lehetne velük járni.


- Nat Wolff bevallása szerint a filmben dobált meg életében először tojással akármit is, de eddig annyira nem tudta átélni, mivel nem látta. Nat ugyanis Isaac szemműtétje után olyan szemüveget (és kontaktlencsét)  hordott a jeleneteiben, amiben ténylegesen vak volt, egyáltalán nem látott ki belőle. Ezért örült neki, hogy a vásznon végre megnézhette ezt a jelenetet.

- Eredetileg leforgatták azt a jelenetet, amiben Hazel és Gus eladják a hintát, csak a végén lett kivágva. Shaileennek ez a jelenet hiányzott a legjobban a filmből, de azt reméli, hogy a DVD-n talán rajta lesz.

- A színészeknek nagy megerősítés volt, hogy John Green végig ott volt a forgatáson, mert bár közvetlenül a rendezővel dolgoztak össze, de azért mindig odasündörögtek Johnhoz is, hogy kikérjék a véleményét. Shaileen szerint nagyon lehetett érezni azokon a napokon, amikor valamiért nem volt ott, hogy milyen fontos, nagyon hiányolták az emberek. A szerző egyébként videóblogjában dokumentálta is a forgatást és a promókörutat, ő készítette az első interjúkat a színészekkel.

- Ansel bevallása szerint számára a legnehezebb jelenet a filmben a benzinkutas volt, mert ez az a pillanat, amiben a leginkább sérülékenynek és összetörtnek látjuk Augustust, és ilyenkor a színészen nagy a nyomás, hogy a pillanatot őszintén adja át. Meggyőződése szerint színészi pályafutásában eddig ez volt a legnehezebb jelenete.

- Amikor Isaac Monicát taperolja a támaszcsoport után, abban semmi improvizált nem volt: benne volt a forgatókönyvben, sőt a rendező még be is ordította az utasítást. :D Nat szerint nem kicsit volt kínos a dolog.

- A fiatal színészek és John egy promókörút keretében körbejárták Amerikát. A körút legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor Dallasban egy Caroline nevű fiatal lány feljött a színpadra, és elmesélte, milyen hálás a könyvért, mert sokat segített neki a betegsége elfogadásában, ugyanis limfómája van. Miután a színészek megölelgették, és elindult vissza a tömegbe, a közönség elkezdte skandálni a nevét. Mindenki megemlékezett arról, hogy milyen megható volt ez a pillanat.

- A premier vörös szőnyege a könyvborítóval harmonizáló világoskék volt. :D

A filmhez, történethez, karakterekhez kapcsolódó érdekességek:

- Ansel több interjúban elmondta, mennyire nagy nyomás nehezedett rá, amikor megkapta a szerepet, ugyanis nagyon hamar kiderült számára, mennyien szeretik ezt a történetet és a karaktert, ő pedig nem akarta elszúrni a dolgot. (Ilyenkor rendszerint a mellette ülő színésztársak megnyugtatták, hogy nem szúrta el.)

- A két főszereplő saját bevallása szerint azt a kérdést utálta a legjobban az interjúkon, ami nagyjából így hangzott: Milyen volt A beavatottban testvérpárt, majd közvetlenül utána a Csillagainkban a hibában szerelmespárt játszani? Mindenesetre úgy gondolják, jó, hogy így alakult, mert ezáltal a Csilagainkban a hiba forgatására nem vadidegenekként érkeztek, és a kapcsolatuk segített a Gus és Hazel közti kémia felépítésében. Hitelesebbé tette a karaktereket, hiszen ők amellett, hogy szerelmesek, egymás legjobb barátai is, a két színész pedig szintén nagyon jóban van egymással.

- Shailene kedvenc idézete: „I fell in love the way you fall asleep: slowly, and then all at once.” („Úgy hullottam alá a szerelembe, ahogy az ember elalszik: lassan, azután egyszerre.”)
Ansel kedvenc idézete: „Apparently life is not a wish granting factory.” („A világ nem egy kívánságteljesítő gyár.”)

- Ha lehetne egy kívánságuk, Shailene azt kívánná, hogy hagyják abba az emberek a környezetszennyezést.  Ansel még kilencvenkilenc kívánságot kérne, hogy legyen lehetősége sok jó dolgot kívánni.

- Nat Wolff azt mondta a szerepéről, hogy nehezebb volt eljátszani, mint először gondolta. Isaac ugyanis nem úgy komikus elem ebben a történetben, hogy viccet csinálnak belőle, egyszerűen csak egy srác, akinek jó a humora, és megelőzi az embereket abban, hogy viccet csináljanak belőle, hogy inkább ő viccelődik magán.

- John azt mondta, egészen érdekes élmény volt számára megnézni a filmet, sok új dolgot fedezett fel. Például írás közben annyira Hazel szemüvegén keresztül látta a szüleit, hogy a filmig fel sem fedezte, milyen egyedülálló az anya és az apa kapcsolata a könyvben, hogy kitartanak egymás mellett egy olyan helyzetben, amire senki sem készül fel, amikor kimondja az igent. Mivel John maga is férj és apa, ez nagyon imponált neki. (Személyes megjegyzés: nekem már a könyvben is feltűnt. :D)

- Azt is megkérdezték a stábtól, hogy kit játszanának szívesen a filmben a saját karakterükön kívül. Ansel van Houten szerepére utazna, persze nem most, majd egy kicsit idősebb korában.  Laura Dern (Hazel anyukája) és Nat mindketten John Green cameo-szerepét szeretnék eljátszani, azaz a lány apukáját a reptéren. John maga szívesen lenne Hazel apukája, ha rendelkezne elég színészi képességgel.  Sam Trammel (Hazel apukája) Patrick szerepét játszaná el, a többiek szerint még megoldható is lenne a dolog, akár egyszerre mindkét karakter is. :D Shaileen szintén van Houten szerepére vágyik, illetve ha Sziszifusz, a hörcsög szerepelne a történetben, akkor őt is szívesen eljátszaná.

- Nat nagy rajongója volt a könyvnek már azelőtt, hogy bekerült volna a stábba, és nagyon örült, hogy megkapta a szerepet. Johnnal azóta amúgy különleges barátság szövődött köztük, állandóan ugratják egymást, amiből kaphatott a közönség is bőven, mert általában őket szokták együtt interjúztatni. Fognak is még együtt dolgozni, ugyanis Nat megkapta a Paper Towns főszerepét.

- Kérdezték a színészeket a promókörútról is. John elmondta, nagyon jól esik neki, hogy ennyien érdeklődnek a film iránt, mert ez azt jelenti, hogy őszintén szerették a könyvet, és támogatják a projektet. Nat elmondta, hogy jó volt ennyi intelligens és összeszedetten beszélő kamasszal találkozni, akik remek kérdéseket tettek fel nekik. Szerinte az John hatása, ezek a fiatalok felnéznek rá, és ez jó dolog. John azt mondta erre, hogy nagyon hálás a rajongóiért, mert mind olyan emberek, akiket kedvelhet, okos és érdekes gyerekek, és ez remek érzés.

Shaileen könnyekig hatódott a körút atlantai állomásán
- John és Nat is elismerték, hogy hiába ismerték oda-vissza a könyvet és a forgatókönyvet és hiába csinálták végig a forgatást, mégis sírtak a filmen. Nat csak a második nézésnél sírt, mert először még túlságosan sokkolta, hogy ott látja megát a kész filmben. :D Ansel az egyik interjún azt mondta, hogy már négyszer látta a filmet és mind a négy alkalommal megkönnyezte. Shaileen szerint ezt senki sem tudja megállni sírás nélkül, mert mindenkinek van valakije, aki krónikus betegségben halt meg, és emiatt a szereplők helyzete nagyon átélhető.

- Nattől és Anseltől kérdezték, hogy milyen zenét hallgasson az az egyszeri rajongó, ha túl akar lenni a Csillagainkban a hibán. Ansel azt mondta, hogy a Fix you vagy más Coldplay-szám segít a legtöbbet valószínűleg hosszú távon.

- Anseltől kérdezték, hogy szerepelne-e még John Green valamelyik könyvének adaptációjában, mire ő azt válaszolta, hogy lenne még pár szerep, amit szívesen eljátszana. Nat biztosította a rajongókat, hogy be fogják magukat csempészni minden egyes John Green-filmbe, abból fogod felismerni a filmet, hogy ők majd ott vigyorognak valamelyik sarokban.

- Shaileen valahogy rávette a fiúkat, hogy senki se használjon dezodort a forgatás alatt. Amikor egy idő után már kezdtek erősen szaglani, Nat és Ansel rájöttek, hogy Shaileen valami természetes kristálycuccot használ, és attól marad olyan jó illatú. :D Ennek ellenére akkor már kitartottak.

- Megkérdezték Anselt, mit gondol, Augustus hogyan reagálna a története népszerűségére, mire ő azt felelte, hogy reméli, mindannak tükrében, amit Augustus Hazel példáján tanult, nem adná meg magát a csábításnak és azt tudná mondani, hogy ez szép, de Hazel szerelme sokkal nagyobb ajándék ennél a sikernél.

Személyes jellegű információk, érdekességek a színészekről:

- Kérdezték a stáb tagjait arról is, kivel találkoznának szívük szerint. Nat Paul McCartneyval szeretne, de azt mondta, reméli, hogy nem olyan lenne, mint Hazel találkozása van Houtennel, Paul biztos nem lenne olyan szemét vele. :D John Tony Morrisont mondta, mivel ő volt az az író, aki a leginkább nagy hatással volt a munkájára. Shaileen egy halott francia írónővel, Anais Ninnel találkozna a legszívesebben, Ansel pedig Paul Newmannel. Amikor a riporter arra próbálta kényszeríteni őket, hogy élőt mondjanak, Shaileen kitartott Anais mellett, Ansel pedig azt mondta, szerencsés, mivel jelenleg ott tart a pályája, hogy talán lesz lehetősége azokkal az emberekkel együtt játszani filmekben, akikre felnéz, Christian Bale-t és Tom Hardy-t említette példaként. És mivel nem akarja tönkretenni a pillanatot, amikor megpróbál velük haverkodni, mintha nem csodálta volna őket egész életében, ezért valószínűleg, ha kívánnia kéne valamit, csak elmenne Disneylandbe.

- Egy másik népszerű kérdés, hogy nekik mi az igazi történetük: hobbik, szenvedélyek, fura fétisek. John bevallotta, hogy az egyetlen igazán váratlan benne, hogy szenvedélyes rajongója a Liverpool FC-nak. Nat sokat gondolkodott a kérdésen, azt mondta, nincs igazán olyan, amit nem tudnának róla az emberek, de aztán John kisegítette azzal, hogy Nat fanatikus Beatles-rajongó. Ansel és Shaileen részben  egymás helyett válaszolták meg a kérdést: Ansel elmondta, hogy Shaileen szenvedélyes növénytartó, és szeret olyan alapanyagokból főzni, amikből másnak eszébe se jutna. Shaileen kiemelte, hogy Ansel gyönyörű miniatúrákat fest (apró képeket, főleg kavicsokra), nagyon jó énekhangja van, és ügyes DJ is. A fétiseikre vonatkozva bevallották, hogy Shaileennek lábfétise van, Ansel pedig odavan a kerek arcokért.

- Arra a kérdésre, hogy volt-e rájuk valaha könyv olyan nagy hatással, mint a Mennyei megbánás, Shaileen azt válaszolta, hogy Anais egyik könyve, a Henry and June az örök kedvence, amit újra és újra elolvas, tele van jegyzetekkel, kiemelt sorokkal, és elég rongyos már szegény. Egy másik interjúban az 1984-et emlegette, hogy az nagy hatással volt kamaszkorában arra, ahogy a világot és a társadalmat látja. Ansel azt felelte, hogy nem annyira szeret olvasni, neki filmek vannak olyanok, amiket újra és újra megnéz, például a Rakparton (On the Waterfront). Ha mégis könyvet kéne mondani, akkor a Csillagainkban a hibát mondaná, ez a könyv volt az elmúlt öt évben a több elolvasott közül, amit igazán élvezett. Nat Wolff kedvenc könyve a Zabhegyező, mert pont az életének abban a szakaszában olvasta, amikor nagy hatással volt rá.

- Shaileen jelenleg „önkéntesen hajléktalan”, mivel odaadta a házát a nagymamájának, és ő maga egy bőröndből él. A bőröndben a legszükségesebbek vannak: két-három farmer, pólók, ruhák és egy mütyürös doboz, amit a barátnői készítettek neki, hogy legyen miben tárolni a csecsebecséit.

- Ansel gyerekkorában balettozott, majd a suli menzáján a haverjaitól megtanult breakelni. Állítása szerint annyira nem jó táncos, csak ezt is próbálja egy kis színészkedéssel felhúzni.  (A többiek meg vannak győződve, hogy csak szerénykedik, és valójában nagyon ügyes.)

- Shaileen kedvenc kajái azok, amiket a hűtőben található maradékokból dob össze öt perc alatt.

- Nat a testvéreivel együtt zenél egy bandában.



- Anselnek tették fel a kérdést, hogy melyik lenne álmai Broadway-szerepe, ugyanis ő két színdarabban is játszott már.  Azt felelte, hogy Javert A nyomorultakból, majd tovább passzolta a kérdést a többieknek. Shaileen Elisabethet mondta (sajnos nem vagyok nagyon képben a Boradway-darabokkal, talán a Büszkeség és balítélet színpadi változatát is játsszák?), Sam Trammel (Hazel apukája) pedig azt felelte, hogy Rómeó volt nagyon sokáig, de mivel ebből már kicsit kiöregedett, újat kell találnia.

- Nattől és Anseltől kérdezték meg, hogy az életben romantikus alkatnak tarják-e magukat. Erre azt válaszolták, hogy igen, mindketten értékelik a szerelmet az életükben. Ansel még hozzátette, hogy ők nem olyan srácok, akik nem merik kimutatni az érzéseiket, vagy macsóskodnak, bár színészek között kevés olyan van.  Amikor a riporter megkérdezte, hogy mi volt a legromantikusabb dolog, amit valaha tettek, Nat elmesélte, hogy írt néhány barátnőjének dalt, amiket fel is vett, úgy adta oda nekik, és amikor először ilyet csinált, még csak hatodikos volt, és a lányt valószínűleg elijesztette. (Egy másik interjúban azon nevetnek Ansellel, hogy neki is írt számot. XD)

- Amikor valami olyat kellett mondani egymásról, amit nem tud mindenki, Nat azt emlegette, hogy Ansel milyen jó IDM (intelligens tánczene, a techno egy dallamosabb ágazata) művész, Ansel pedig azt hozta fel, hogy Nat nem eszi meg a sajtot. :D Ezután felszólították őket, hogy mondjanak valamit Shaileenről is, és Nat elmesélte, hogy bár úgy tesz, mintha a színészkedés csak úgy menne neki, valójában nagyon lelkiismeretes a munkájában, például minden forgatási nap elején újraolvasta azt a részt a könyvben, amit éppen forgattak és rendkívül jól tud koncentrálni.


- Ansel egyik nagymamája norvég volt, és a Második Világháború idején csatlakozott az ellenálláshoz, akik zsidókat bújtattak és próbáltak megmenteni. A hölgyet azonban elfogták, és egy évre koncentrációs táborba került.

A regény, amiről nem tudok bejegyzést írni

$
0
0

Tamási Áron – Ábel a rengetegben

(Könyvkuckó)

Mint a roppant elmés cím mutatja, ez az a könyv, amiről magamtól nem beszélnék itt a blogon, mert semmi intelligens gondolatom nincs vele kapcsolatban. Hogy mégis kénytelen vagyok megpróbálni, arról a Könyvmoly Párbaj tehet. Úgyhogy hajrá, nézzük, mit tudok kiizzadni magamból!

A jól ismert ifjúsági regény főszereplője egy Ábel nevű székely fiú, akit szegény szülei kénytelenek kicsapni a Hargitára, hogy faőrként keressen némi pénzt. Ábel próbál minden fortélyt bevetve boldogulni, de hát jönnek sorban a sorscsapások a téltől kezdve a zsiványokon át, és a nehéz helyzeteket muszáj egyedül megoldania, ahogy tudja.

Szerintem ez az a könyv, amiről tényleg minden magyar fiatalnak van némi fogalma, mert ha nem is olvasta, de legalább a filmhez mindenképp volt szerencséje. Így jártam én is, megnéztem a (szerény vélemény szerint) rettenetesen unalmas klasszikus filmfeldolgozást többször is, mielőtt végül kezembe vettem a regényt. Talán ezzel tudom magyarázni, talán az amúgy kifejezetten lassú folyású cselekménnyel, de nem igazán sikerült elmerülnöm a történetben. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert nem volt az, de sosem izgultam, egyszer sem éreztem azt, hogy várnám, mikor vághatok újra bele. Egyszerűen csak... elfogyott, de úgy érzem, nem fog igazán mély nyomokat hagyni bennem.

Először az volt az élményem a könyvről, hogy olyan, mint egy lódítós székely népmese (ez utóbbi érzésemen dobott a hangoskönyvet felolvasó mesélő ízes tájszólása is). Ábel stílusa elbeszélőként nagyon kellemes és hangulatos, könnyed, sokszor igen humoros. A fiú könnyen megkedvelhető, szerettem benne jólelkű természetét, rafinált észjárását, ártatlan, de szabadszellemű hozzáállását a hithez és a vallási szabályokhoz. Kalandjai néha a hihetőség határát súrolják, de még éppen nem lépik át azokat.

Ugyanakkor, amikor épp túlságosan belefeledkeznék a kellemes, nevettető mesébe, mindig történik Ábellel valami, ami kizökkenti az olvasót. Hol veszteségek érik, hol becsapják, visszaélnek a bizalmával. Számomra már az is sokkoló volt, hogy egy ennyi idős fiút kitesznek az erdőbe egyedül. Tudom, hogy a nagyszüleink idejében teljesen normális volt még a gyerekmunka, de ez azért egészen felelősségteljes és nehéz feladat, én nem merném ráhagyni egy gyerekre. Örülök, hogy mi már nem ebben a világban élünk, hogy a gyerekeknek van lehetőségük gondtalanul játszani, cseperedni.

A könyv végén volt egy érzelmileg erős pillanat, de ezután sajnos a befejezést összecsapottnak éreztem, hiányérzetem támadt az utolsó oldal után. Szerintem egyszer az életben ezt minden magyar fiatalnak érdemes elolvasnia, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan kiemelkedően jó könyv. Talán fiatalabb koromban kellett volna olvasni, akkor jobban élveztem volna.


10/8 pont

A Vörös Pöttyös-brand fekete báránya

$
0
0

Swati Avasthi – Ököl/Jog

(Könyvkuckó)

A Touch-ról szóló bejegyzésem elején már vázoltam rövid történetünket a Vörös Pöttyös-sorozattal, és próbáltam megvilágítani, miért olvashattok tőlem viszonylag ritkán a Könyvmolyképző híres-neves válogatásáról kritikákat. Még mindig tartja magát bennem némileg az az előítélet, hogy a „szégyenbillog” (ahogy egy kedves ismerős blogger nevezte) ritkán takar jó regényt. Épp ezért, bár érdekelt a téma, lekerült a radaromról a megjelenés után az Ököl/Jog, és csak azért olvastam el, mert dRen a molyon utazókönyvként közkinccsé tette. Pedig ez mekkora hiba volt! Ugyanis ez a könyv jó, baromi jó. Annyira tetszett, hogy amint elolvastam az utolsó mondatot, legszívesebben elölről kezdtem volna az egészet, mert még egyszer át akartam élni, és bátran állíthatom, hogy az év végi összesítésben ez a könyv a legjobb olvasmányélményeim között fog szerepelni.

Miután én padlót fogtam meg lepetéztem a könyvtől, megnéztem az adatlapját molyon, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy hetvennél alig többen értékelték. Holott a sorozat más komoly témákkal foglalkozó könyveivel nem ez a helyzet: a Tizenhárom okom volt... bár megosztotta a közönséget, de nagyom olvasott, a No és én pedig szinte általános imádatnak örvend. Valahogy ezt a szerencsétlen regényt mégsem sikerült kellőképp reklámozni, és elsikkadt a nagyérdemű figyelme elől. Bár nem gondolom, hogy én változtatni tudok ezen, de azért teszek rá egy kísérletet.

A könyv Jace Whiterspoon története, aki tizenhat évesen utcára kerül, miután ellenszegült az őt és anyját hosszú évek óta bántalmazó apjának. Jace egyetlen helyet tud, ahová mehetne, így átautózza az Államokat, hogy megkeresse a bátyját, Christiant, akivel öt éve nem érintkezett, azóta, hogy az akkor még csak tizenhét éves fiú lelépett otthonról a folyamatos verések elől. A bátyja, kelletlenül bár, de befogadja őt, Jace pedig elhatározza, tiszta lappal új életet szeretne kezdeni. A múlt árnyait viszont egyáltalán nem könnyű maga mögött hagyni, főleg, hogy más sem jár az eszében, csak az anyja, akit ott kellett hagynia az apjával egy fedél alatt.

Alig két nap alatt faltam fel a könyvet, ami csak azért meglepő, mert ez egy realista lélektani dráma, Jace és a bátyja hétköznapjait, félelmeit, örömeit és vívódásait ismerhetjük meg belőle. Viszont olyan szempontból nem tipikus YA a regény, hogy az elbeszélő Jace hiába gimis, a történet nem a gimnázium körül forog. Igazság szerint alig maroknyi jelenetre emlékszem, ami az iskolában játszódott volna, az írónő tudta, mire kell koncentrálnia. Ez a könyv nem a tini nyavalygás újabb áldozata, ó, nem! Az Ököl/Jog gyönyörű és szívszorító történet az újrakezdésről, komolyan veszi önmagát és az olvasóit is, ettől válik kiemelkedő alkotássá.

Jace rendkívül jó főszereplő, olvasóként egyre közelebb került a szívemhez, ahogy az ügyesen adagolt visszaemlékezésekből szép lassan kitárult a szemem előtt a saját egyéni tragédiája. Amellett persze, hogy magán viseli bántalmazott múltja nyomait (minden alkalommal összeszorult a szívem, amikor egy felemelt hangra is úgy rándult össze, mintha arra számítana, hogy bármikor megüthetik), emellett még egy súlyos teher nyomja a vállát, az a mondat, miszerint „Annyira hasonlítasz apádra.”. Jace maga is annak a szélén egyensúlyozik, hogy bántalmazóvá váljon, rendszeresen dühkitörései vannak, ezért mindennél erősebben foglalkoztatja az, hogy az ember képes lehet-e megváltozni, le tudja-e küzdeni a személyiségének ezt a sötét oldalát. Jace emiatt a hozzáállása miatt igazi hős: kész mindent megtenni, véget vetni az egészségtelen kapcsolatainak, letenni a régi szokásait, bármit, csak meg tudja fékezni végre a dühét, kilépjen végre az apjának árnyékából. Megdöbbentő amúgy, hogy az írónőnek milyen jól ment a fiú szemszög, nem csodálkoztam volna, ha férfi lett volna a szerző.

Az eredeti borító
Christiant sokan nem szerették, mert olyan távolságtartó volt Jace-szel szemben, de én meg tudtam őt érteni. Képzeld csak el: elrohansz otthonról, hogy magad mögött hagyd a bántalmazó apádat, öt évig semmi máson sem kattog az agyad, csak azon, hogyan szakadhatnál el végre teljesen a múltadtól, és egy szép napon az a bizonyos múlt teljes életnagyságban áll küszöbödön, majd arra kér, hadd költözzön hozzád. Christian nem tökéletes, nem az a megingathatatlan támasz, akire Jace emlékszik, akinek látni akarja. Igenis vannak hibái, csak egészen más típusú hibák, mint a testvérének. Christian egész egyszerűen fél: fél attól, hogy az apja megtalálja és megöli, ahogy megígérte, fél attól, hogy a barátnőjét közel engedje magához, fél attól, hogy a bűntudat felemészti, amiért sorsára hagyta az öccsét, amiért tudomást sem bírt róla venni évekig, mert akkor szembe kellett volna néznie vele, hogy az apja őt is elkezdte verni, amint nem volt ott, hogy megvédje. Az a helyzet, hogy Christian tagadásban él, és emiatt nem tudja feldolgozni a vele történteket, amíg meg nem jelenik Jace. Mert hiába hangoztatja, hogy maga mögött hagyta a múltat, amikor még mindig minden nap minden egyes döntését meghatározza, hogy retteg az apjától. Addig nem lesz igaz.

És ahogy a két testvér lassan, óvatosan elkezdi újra felépíteni a kapcsolatát, végig védangyalként őrködik felettük Christian barátnője, Mirriam. Tényleg csodáltam őt, villámhárítónak lenni két ennyire sérült ember között nem lehetett egyszerű, de a nő szerencsére nagyon is tudta: Jace és Christian mindketten segítségre szorulnak, és valószínűleg az viszi őket legközelebb a gyógyuláshoz, ha együtt maradnak és sikerül újra családdá lenniük. Megkedveltem még Jace reménybeli barátnőjét, Dakotát is, igazi erős személyiségű, két lábbal a földön álló lány volt ő, szurkoltam nekik, hogy Jace-nek sikerüljön végre összeszednie magát és elmondani az igazat.

Egy közösen cipelt teher is összekovácsolja a testvéreket: az anyjuk. Mindkettejüknek bűntudata van, hogy otthagyták, és persze szeretnék őt kimenteni. De lesz-e lehetőségük kimozdítani egy olyan embert, akit évtizedek masszív agymosása már teljesen megtört, és nem is látja az életét a családi ház szűkre szabott falain kívül? Ez a kérdés végül az életük vízválasztó pillanatához sodorja a fiúkat, amikor Christiannek ki kell állnia Jace mellett bármi áron, Jace-nek pedig rá kell jönnie, hogy van az az ár, amit nem hajlandó megfizetni azért, hogy szembeszálljon az apjával. Elengedni valakit nagyon nehéz, de néha az embernek nincs más lehetősége.

Nekem ez a borító a kedvencem
Legfőképp pedig azért szerettem ezt a könyvet, mert kíméletlen őszinteséggel járta körbe, milyen nehéz egy ilyen múlton túltennie magát az embernek, tudván, hogy életre szóló sebeket hordoz, de valahogy mégis élhetővé téve a hétköznapokat. Nagyon megérintett például az, amikor Jace arról beszélt, nem akarja, hogy az apját csak bántalmazónak lássák. Mert igenis voltak jó pillanatai, amikor jó apa volt, és volt idő, amikor Jace bízott benne és szerette őt, ezért is volt számára ez az egész ilyen rettenetesen nehéz. De ugyanúgy, ahogy a bántalmazó címkét se látja szívesen az apján, ugyanúgy a bántalmazottat sem saját magán, és ezért aztán sokkal könnyebb hazudni róla, mint elmondani az igazat. Az is fontos tanulsága volt a történetnek, hogy bár Jace és Christian látszólag ugyanazt élték át, de valójában az eltérő személyiségük és a történetükben mutatkozó apró különbségek miatt teljesen máshogy reagáltak rá. Ez volt a kapcsolatuk egyik legnagyobb próbája: amikor már színről színre látták egymást, el tudják-e vajon fogadni a másikat a hibáival együtt? Mert igen, Jace néha úgy érzi, hogy ütni akar, Christian pedig bepánikol a stressztől, és rettenetes döntéseket hoz, ami miatt nem lehet rá mindig számítani. De ha nem hátrálnak meg, és segíteni próbálnak a másikon ahelyett, hogy elmenekülnének, akkor még lehet köztük testvéri szeretet, és ketten is lehetnek család.

Szerény véleményem szerint ez egy fantasztikus regény, érzékenységgel, humorral, és húsba vágó kíméletlenséggel beszél erről a szörnyű témáról. Mindenkinek érdemes elolvasnia.

Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti a komoly témákról szóló realista YA-könyveket.
Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10**
Érzelmek: 10/10**
Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nem különösebben szerettem meg egyik borítóját sem a regénynek. A magyar kifejezetten összecsapottnak tűnik, és okozott nekem egy kis fejfájást az is, hogy a háttérben a fiú Jace akar-e lenni. Az angolnál mindenesetre még mindig szebb, habár a kulcs megjelenése a történet ismeretében dicséretes. A cím fordítását viszont szerintem nagyon eltalálták, először furcsának tűnt, de olvasva a könyvet tökéletes.

Kedvenc szereplők: (1) Jace (2) Christian (3) Mirriam (4) Dakota (5) az a család, akik kimentették Christiant

Kedvenc jelenetek: (1) Christian felkapja a konyhakést az apja házában (2) Jace és Christian fölmennek a hegyre a hőlégballonokat nézni (3) Jace és Christian veszekedése Mirriam lakásában, a befejezés (4) Jace és Dakota első találkozása (5) a kezdés

Mélypont: az anya engem is kétségbeesésbe taszított


Kedvenc ötlet: Jace szimbolikus királynő-mániája


Mit nekünk egy apokalipszis, ha lehet kettő is

$
0
0

Julianna Baggott – Burn (Világégés) – Tiszták 3.

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez az ajánló egy regénysorozat harmadik részéről készült, úgyhogy szükségszerűen SPOILERT tartalmaz az első két részre, amiknek az ajánlóit itt találjátok: 1. Tiszták2.Fuse Sőt, most az egyszer úgy érzem, nem tudok felelősséget vállalni azért sem, hogy a történet a harmadik részre nem fog spoilert tartalmazni, úgyhogy ha nem akarsz még utalást sem olvasni, akkor ezt most sajnos ki kell hagynod.

Sokféleképpen be lehet fejezni egy regényt vagy egy sorozatot. Az olvasó persze legtöbbször hepiendre vágyik, ugyanakkor néha tisztában vagyunk vele, hogy egy túl cukorszirupos lezárás az egész történethez méltatlan lenne. Így hát, ha néha szenvedünk is, fogcsikorgatva tűrjük a lezárást, amit a kegyetlen író ránk mér. A legvégén mégis tudunk sokszor megkönnyebbülést és elégedettséget érezni, ha legalább valami van, amibe kapaszkodhatunk, egy kis remény, egy kis jó, és ettől a realitás is örömtelivé válik (például ilyen nekem Az éhezők viadala-sorozat lezárása), vagy ha remény nincs is, legalább úgy érzed, hogy több lettél az érzelmi traumától, amit a könyv okozott (a Csillagainkban a hiba vége például jó példa erre). Viszont a Burn sajnos egyik élményt sem nyújtotta, és ezért, kár is tagadni, csalódott és dühös vagyok, hiszen egy általam nagyon szeretett sorozatot kellett keserű szájízzel letennem.

Partridge végül a titokzatos Cygnus segítségével meggyilkolta az apját, és átvette a hatalmat a Kupolában. Csakhogy ez a hatalom igazából látszólagos, Partridge nem maga adja ki a parancsokat, apja helyettese irányít a háttérből. A fiúra leginkább azért van szükség, hogy az állandóság érzetét biztosítsa a népnek, és amikor ezzel szembemegy, el kell szenvednie a döntése következményeit. Eközben Pressia, El Capitan és Bradwell Bartrand Kelly megkérdőjelezhető vendégszeretetét élvezik, aki végül egy fegyvert ad nekik, amivel képesek elpusztítani a Kupolát. De vajon a fiatalok képesek reálisan felmérni, hogy szabad-e használniuk ezt a fegyvert?

A cselekménye ennek a kötetnek is feszes és izgalmas, ahogy eddig megszokhattuk, sőt, talán egy kicsit túlságosan is az. Bár alapvetően értékelném, hogy nincs mellébeszélés, de itt olyan szinten hiányoznak a cselekménybeli kanyarok és eltévedések, ami már számomra zavaróvá vált, hiszen az életben sem vezetnek folyamatosan az események egy konkrét, biztos irányba. Azonban itt minden olyan mértékben jelentőségteljes, hogy ha egy szereplő a történet bizonyos pontján lehajol, és elrak egy követ, akkor mérget vehetsz rá, hogy annak a kőnek még szerepe lesz a későbbiekben.

Ez, és az a tény, hogy nagyjából az ötvenedik oldaltól tudtam, mi lesz a végkifejlet, összességében azt az érzést keltette bennem, mintha a Légikatasztrófák nyomában egy epizódját nézném. Az elején még egy átlagos repülésnek indul a dolog, de aztán szép lassan kibontakozik előtted a sok apró tényező, ami az elkerülhetetlen véghez vezet. A vég pedig az, hogy a repülő lezuhan és mindenki meghal, mert nem látsz túlélőket nyilatkozni, csak az áldozatok családtagjait. Ettől minden, amit bárki is tesz, olyan hiábavalóvá lesz. És egy kicsit így éreztem ennek a történetnek a kapcsán is. Nekem személy szerint például rettenetesen hiányzott az előző két kötet nyomozós, kirakós-összerakós, rejtélymegoldós szála, ami a cselekmény fénypontja volt nekem. Ebben a kötetben sajnos már semmi ilyen sincs, alig kapunk új információt, és a szereplőknek azért se nagyon kell megküzdenie. Mindemellett még az eddig csodálatosan, színesen, szagosan, átélhetően megírt akciójelenetekből is kifogytunk, ami van is, az elég sótlan.

Kaptam viszont egy olyan érzést a könyvtől, amit eddig még nem éltem át ebben a sorozatban: az erőltetettség érzését. Az volt a benyomásom, hogy az írónő basáskodó kis istennőként ül a történet fölött (ami persze így is van), és mindenáron ezt a befejezést akarja kihozni, nem igazán érdekelve, hogy ezzel ellentmond a karaktereknek, vagy a józan ész törvényeinek. Mert itt végül olyan gyorsasággal lendülnek át etikailag roppant problémás dolgokon, hogy csak lestem. Azonban a történelemből láthatjuk, hogy az igazi vezetők azért korántsem szoktak ennyire magabiztosak lenni. A kubai rakétaválság idején is azzal szembesültek a szembenálló felek, hogy ha én megnyomom a gombot, akkor ő is megnyomja, és akkor rengeteg ártatlan ember fog meghalni, de nekik valahogy mégis sikerült annyi intelligenciát összeszedni, hogy jó, akkor inkább üljünk le tárgyalni. Persze az is igaz, hogy ezek a vezetők nem tizenévesek voltak. És bár eddig ezt nem éreztem problémának, ebben a részben már nagyon, és igazat tudok adni azoknak, akik szerint a főszereplők ilyen mértékű befolyása az eseményekre valójában elég nagy hiba.

Miközben a történet ilyenformán elidegenít magától, a karaktereken is megvadult úthenger módjára rohan át. Ez szerencsére nem igaz mindenkire, mert akkor kaptam volna sírógörcsöt. El Capitan karakterével és fejlődési ívével történetesen tökéletesen meg vagyok elégedve, ő az a szereplő, aki a legmélyebbről indul, hiszen borzalmas dolgokat követett el élete során, és ahogy ebben a kötetben végre szembenéz az önváddal és keresi a bűnbocsánatot, az egyszerűen gyönyörű. Tulajdonképpen Bradwell sem érdemelte ki, hogy pofon akarjam vágni (csak néha), és szép volt ahogy ők ketten végig hangsúlyozták, hogy mennyire olyan a másik számukra, mint a testvérük, még ha ez nem is tökéletesen nyilvánult meg mindig, bár ki nem veszekszik soha  a testvérével, ugyebár. Sőt, Bradwell Helmudot is tökéletesen egyenlő félként kezeli, ami szerintem fantasztikus, szerettem volna a hármasukból még többet kapni.

Az írónő (forrás: http://www.pureimaginationblog.com/
2012/02/interview-with-julianna-baggot.html)
A könyv prológusa Bradwell szemszögéből van, aminek annyira megörültem, hogy azt elmondani nem lehet, és ebből rájöttem, mennyire kellett volna a történetnek néhány fejezet az ő nézőpontjából is. Már a második részben is volt egy ilyen benyomásom, de ebben a kötetben, amiben egy kicsit elidegenedik mindenkitől, szerintem ez még szükségesebb lett volna, főleg hogy a végén El Capitannal ketten visznek egy szálat, míg a másik három főszereplő a másik szálon mozog, és ez egy kicsit kiegyensúlyozatlanná tette szerintem a történetet.

Viszont a lányok sikeresen az idegösszeroppanás szélére sodortak. Lyda mondjuk nem lepett meg, közte meg köztem olyan mértékű világnézeti szakadék tátong, ami ilyen instant utálatot szül bennem, úgyhogy inkább az a csoda, hogy a könyv elején még viszonylag szimpatikusnak találtam. De aztán, aztán Lyda beindult a szabadság felé vezető úton, amit nagyon küzdöttem, hogy bármi másnak lássak, mint egy rettenetesen önző, alkalmazkodásra képtelen lány őrület felé tartó vergődését, de sajnos nem sikerült. Nem tudom elfogadni Lyda cselekedeteit helyesnek vagy példamutatónak, sőt, igazából az értékrendjét sem, mert olyan érzésem van, hogy ez nem saját véleménye, csak az Anyák agymosása által rákényszerített dolog, amire azért volt fogékony, mert először tőlük kapott igazi szeretetet. Ez pedig az én fogalmaim szerint nem szabadság, mint ahogy önmagában az sem az, ha fizikailag nem vagyunk bezárva.

Pressia még viszonylag elég sokáig kitartott pozitív minőségében, komolyan azt hittem, hogy ő az én emberem ebben a történetben, nagyon szerettem az emberségét és az ártatlanságát, ami ennyi borzalom után is kitartott. Csakhogy a végén Pressia hirtelen tesz egy pálfordulást, amitől azóta fogom a fejem és nem értem igazából, hogy miért történt. Ugyanis ő nagyon sokáig hisz Partridge-ban, akkor is, amikor egészen szörnyű dolgokat lehet gondolni róla, de amikor a nagyon szörnyűekről kiderül, hogy nem igazak, viszont egy ezekhez képest apróságban a bátyja csalódást okoz Pressiának, akkor hirtelen elfordul tőle, és ez számomra a fent említett erőltetés kategóriája, mert nem illik a karakteréhez, a szituációhoz vagy a józan paraszti észhez, amit tesz.

De ahol a legnagyobbat bukik számomra a történet, az Partridge útja. Alapvetően szerintem azért szeretünk a hozzá hasonló karakterekről olvasni, mert nagyon kevés az olyan ember, aki teljesen tökéletesnek látja a szüleit és mindenben a példájukat akarja követni, és néha csak akarjuk hallani, hogy nem minden a genetika meg a nevelés, hogy egy szélsőségesen rossz ember gyereke is felállhat és a döntéseivel jó emberré válhat, és ehhez nem kellett volna feltétlenül pozitív véget érnie a történetének. Viszont sajnos Baggott pont az ellenkezőjét látja jónak ábrázolni ebben a történetben, és számomra rettenetesen frusztráló és dühítő volt nézni, hogy milyen nyilvánvalóan lemond mindenki Partridge-ról szinte azonnal, amikor a tetteivel ezt még nem is érdemli ki.

Mert az a vicc az egészben, hogy Partridge marad a leginkább emberséges az összes szereplő közül. Ő az egyetlen, aki felismeri, és következetesen kiáll amellett, hogy a Kupolában élők, habár korántsem hibátlanok, de emberek, és így talán az ő életüket is védenie kell valakinek. És igen, követ el hibákat, és igen, rossz eszközöket választ, és igen, a végén tesz valami szörnyűt, de nem tudom, mit vártak tőle a többiek, amikor halálosan fenyegették. Partridge nem teszi meg a lehető legrosszabbat, és így nem válik az apjává számomra, így hát a története nem igazi bukás. A végén Pressia döntésében, amikor mindennek ellenére segítene a bátyjának, benne van a feloldozás, mégsem megváltás összességében a története. És mivel igazából egyik oldalra sem billen el a mérleg nyelve, nem érzem, hogy végső soron az ő útja tanított volna bármit is, és így az egész élete olyan hiábavalóvá válik. Talán ha több múlott volna rajta, ha többször hozhatott volna igazi döntéseket, és nem csak sodródik az árral, akkor jobban ki lehetett volna élezni a drámát a karakterére, de így nem sikerült.

Akik kissé ellensúlyozzák a főszereplőgárda bukdácsoló teljesítményét, azok a mellékszereplők, akik nagyon érdekes, elgondolkodtató figurák. Iralene már az előző kötetben is lenyűgözött, a sekélyes szépség álcája mögött mélyen megtört lélek lapul, és ebben a kötetben meg voltam róla győződve, hogy  a lányok közül ő az egyetlen, akinek némi fogalma van arról, mi folyik körülötte, és hogyan is kell belenyúlni egy ilyen hatalmi játszmába, akkor is, ha többnyire együgyűnek tettette magát. Hastings is igazából az előző kötetben elkezdett teljesítményét folytatta, de ez pont elég is volt tőle. Arwin Weed karaktere viszont nagyon izgalmas volt az egész könyvben, mert sokszor nem lehetett tudni, hányadán is állunk vele, nagyon ügyesen hintette el az összezavaró információkat. Igazán megszerettem Beckleyt is, Partridge hűséges testőrét, aki szintén mélységről és sokoldalúságról tett tanúbizonyságot.

A tanulságok terén is azt az ambivalenciát érzem, mint a szereplőknél: kaptam is valamit, meg nem is. A vallások kérdését továbbra is érdekesen és sokoldalúan tárgyalta a könyv: bemutatta a vallást, mint az egyén erejének forrását, de mint tömegmanipuláló eszközt is. Mondott pár érdekes dolgot a hatalomról, hogy mennyire meg tudja rontani az embereket, hogy a szörnyű tetteinket hogyan próbáljuk racionalizálni és helyesnek beállítani, ez is gondolatébresztő volt. Nagyon tetszett még az részlet is, hogy a szeretteink igazából sosem hagynak el minket, mert élnek az emlékezetünkben, és ezáltal a jelenünkben és a jövőnkben, bármi történjék is. Érdekes volt a győztesek és legyőzöttek témája is, hogy meddig jogos a bosszú, és mikor válik önbíráskodássá. Megfigyeltem azt is, hogy a nemi szerepekben mennyire tradicionális az egész sorozat hozzáállása, ami érdekes, a műfajra általában nem ez jellemző, de itt mindenki teljesen egyértelműen képviseli a nőkhöz és férfiakhoz társított attribútumokat, kivéve talán Partridge-ot, aki visel nőkhöz társított jellemelemeket is.

Sokszor viszont azt éreztem, hogy a különböző témákkal kapcsolatban a különböző karakterek útja egymással ellentmondó tanulságot szolgáltatott (pl.: El Capitan és Partridge: meghatároz-e a múltad?), és bár jó, hogy mindkét oldal érvelését felépítette, de valamerre dönteni kellett volna. Összességében számomra azonban arról szólt a regény, hogy milyen szörnyű, ha az egymással szemben álló felek nem képesek kompromisszumokat kötni, hogy az elkerülhetetlennek tűnő tragédiák egy része milyen könnyen kivédhető lenne, ha egy kicsit túllátnánk a saját fájdalmunkon, és vennénk a fáradságot, hogy meghallgassuk a másik oldalt is.

Ráadásul a befejezést még elkapkodottnak is éreztem, és én egy csomó kérdésre nem kaptam választ, amikre nyilván már nem is fogok soha, ami elkedvetlenítő.

Tisztában vagyok vele azért, hogy ez egy alapvetően jól megírt regény, és a nyomorom vele kapcsolatban többnyire nagyon szubjektív (kivéve néhány ténylegesen létező logikai bakit), ezért is nem látszik a negatív véleményem a pontozásokban. Nem tudom azt mondani, hogy ne olvasd el a könyvet, ugyanakkor én ezekből a fent elsorolt szubjektív okokból kifolyólag nagyon utáltam szegénykémet. Ez sajnos az egész sorozattal kapcsolatos élményemre rányomja a bélyegét, nem érzem úgy, hogy valaha újra akarnám olvasni ezeket a könyveket, pedig az első két kötetet tényleg nagyon imádtam.
Newgrange (forrás: http://www.mythicalireland.com/art/
digitalfantasy/newgrange-kerem-gogus.php)

Összességében a sorozatot még így is tudom ajánlani, ha és amennyiben nem zavar a tudományos blablával megmagyarázott, valójában meseszerűen irreális világfelépítése. Találsz viszont a regényekben kiválóan felépített karaktereket, torokszorítóan sötét és nyomasztó hangulatot, rejtélyeket, némi izgalmat, és érdekes gondolatokat. Ne szeresd meg azonban a karaktereket, és ne számíts semmi jóra a befejezéstől, mert akkor fájni fog. Nagyon is.


Cselekmény, történetvezetés: 10/7
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/7
Érzelmek: 10/8
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Továbbra is elég igényes volt a nyelvezete, jól jön hozzá némi gyakorlat).
Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Legalább az még mindig jó.
Kedvenc szereplők: (1) El Capitan (2) Bradwell (3) Partridge (4) Beckley (5) Iralene
Kedvenc jelenetek: (1) El Capitan bűnbocsánatért könyörög (2) Bradwell és Pressia „esküvője” (3) Patrridge elmegy megnézni a bátyja dobozát (4) Partridge kitálal (5) Bradwell és El Capitan a templomban
Mélypont: Az egész könyv egy mélypont volt. De specifikusabban legyen mondjuk Pressia az esküvőn és Lyda... minden cselekedete onnantól kezdve, hogy elválasztották Partridge-tól.

Kedvenc ötlet: nem igazán volt, eléggé kifogyott az ötletekből az írónő

Zeneajánló:

Érdekességek Az emlékek őréről

$
0
0
(Könyvkuckó)

A szerzőről:

Lois Lowry 1937. március 20-án született Honolulun (Hawaii). A gyerekkora nem volt unalmasnak nevezhető, mivel az édesapja fogorvos volt a hadseregnél, ezért a család folyamatosan költözött, és a világ különböző tájain éltek. 1948-ban Tokióba költöztek, Lowry itt járt általános iskolába egy ideig, amiről nagyon szép emlékeket őriz. Két év múlva visszaköltöztek Pennsylvániába, ahol a Második Világháború alatt éltek, és a későbbi írónő összesen három különböző középiskolába járt, így tette le végül az érettségit.

Lowry fiatalkorában...
1954-ben főiskolába ment, de két év múlva otthagyta, mert feleségül ment Donald Grey Lowryhoz. Még csak tizenkilenc éves volt ekkor, és mivel a férje a tengerészetnél szolgált, katonafeleségként visszakerült abba az életmódba, amiben felnőtt. Négy gyerekük született, mindegyik más államban, végül a család a massachusettsi Camebridge-ben telepedett le, ahol Lowry azóta is él.

A költözések meg a gyereknevelés káoszában Lowry végül is megszerezte a diplomáját angol irodalomból, 1972-ben a University of Southern Maine hallgatójaként. Továbbtanult, és végre elkezdett hivatásszerűen írni, amiről azóta álmodott, hogy kislányként folyton történeteket írogatott a kis jegyzetfüzetébe.

Lowrynak egy szerkesztő javasolta, hogy próbálkozzon meg az ifjúsági regényekkel, miután nagyon megtetszett neki egy felnőtteknek szóló novellája, amit egy gyerek szemszögéből írt. Így született meg a Nyáron történt (A Summer to Die) 1977-ben, ami részben önéletrajzi ihletésű mű, az írónő feldolgozta benne azt, amit akkor élt át, amikor a húga 1962-ben rákban elhunyt. Az első, szélesebb körben elismert műve a Számláld meg a csillagokat (Number the Stars), amiért 1990-ben Newberry Medált nyert. Az emlékek őre (The Giver) először 1993-ban jelent meg, és 1994-ben ezért a regényéért is Newberry Medált kapott. Jelenleg a macskája és a kutyája társaságában él Camebridge-ben, miután első férjétől elvált, élete második nagy szerelme pedig 2011-ben meghalt.

Lowrynak több mint húsz regénye jelent meg, amikben változatos komoly témákkal foglalkozik, többek között örökbefogadás, mentális betegség, Holokauszt, rák és jövőbeli társadalmak. Céljának tekinti, hogy a fiatal olvasók kénytelen legyenek a regényei által szembenézni a társadalom tökéletlenségeivel, és reméli, hogy segít nekik elgondolkodni életről, identitásról, emberi kapcsolatokról.

A könyvről:
... és napjainkban

Az emlékek őre egy utópisztikus társadalom történetét meséli el a tizenkét éves Jonas szemszögéből. Elsőre ez a társadalom tökéletesnek és kiegyensúlyozottnak tűnhet, elvégre ismeretlen benne a fájdalom, éhség, félelem. A történetből azonban kiderül, hogy az itt élőknek az életéből sok más is hiányzik – és ez erősen megkérdőjelezi az ideálisról alkotott fogalmainkat.

Az írónő saját bevallása szerint a történetet sok minden inspirálta – a két Japánban töltött év, a főiskolai évei, az apja öregedése és reakciója a lánya halálára, valamint a szülei folyamatos erőfeszítése, hogy alkalmazkodjanak az állandó költözésekhez mind hozzátettek a történethez. Lowry saját bevallása szerint úgy alakította ki a világot, hogy az első látásra kellemes, ismerős és barátságos legyen. Kiirtott a közösségből mindent, amit kellemetlennek talált – az erőszakot, az előítéleteket és a szegénységet -, és a végén megsózta egy kis jó modorral az általános életstílus részeként, mert így jobban tetszett neki.

Bár Jonas társadalma sokban különbözik a miénktől, a szerző azért bőven jutatott olyan témákat a könyvbe, amiket értelmezhetünk napjainkra is. Ilyen például, hogy léteznek-e vajon ebben a világban állatok, vagy a társadalom hozzáállása a szexualitáshoz, ami kilátásba helyezi a mesterséges megtermékenyítés alkalmazását. A könyv egyik legérdekesebb pontja a vége: Lowry szándékosan nyitva hagyta a befejezést, mondván „Hiszek abban, hogy mindenki megteremti magának a saját könyvét a tapasztalataiból, álmaiból, vágyaiból, szenvedélyeiből. Számomra az, hogy mindent elmagyarázzak az olvasónak a saját nézőpontomból, korlátozza ezt a lehetőséget.”

Befogadótól függetlenül azonban Lowry regényei hasonlítanak valamiben. Változatos témáik ellenére mind az emberi kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzák. Az emlékek őre a szerző szerint annak a jelentőségére próbál rávilágítani, hogy mindig tudatában legyünk az egymásrautaltságunknak, nem csak az emberek, de a világ és a környezet kapcsán is.

Talán az a tény, hogy Lowry szeme előtt nem igazán lebeg egy célkorosztály a könyvei írása közben, okozza azt, hogy a YA (ifjúsági) kategóriába sorolt könyvei széles korosztály által kedveltek.

Végül Lowry regénye sikeres lett, de eleinte kapott hideget-meleget. Az Amerikai Könyvtárszövetség szerint ez a 90-es évek leggyakrabban tiltott/kritizált regénye. A szülők elsősorban amiatt aggódnak, ahogy a könyv a gyilkosságot és öngyilkosságot bemutatja, főképp hogy ezt egy „tökéletes társadalom” kontextusában teszi. Az USA Today 2001-es cikke szerint azért kritizálják ennek kapcsán a könyvet, mert nem sikerül elég világosan kifejeznie, hogy az öngyilkosság nem megoldás az élet problémáira. Ezzel szemben a támogatók kiállnak amellett, hogy szükség van a komoly témákkal foglalkozó ifjúsági irodalomra, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Holokauszt-regények növekvő népszerűsége a korosztályban. A tinédzserek igenis el fognak olvasni olyan regényeket, amik a felnőttek szerint nem valók nekik.

Ironikus, hogy a könyv világában mennyire szigorúan szabályoznak mindent. Amikor Lowryt megkérdezték, mit gondol a könyve betiltásáról, azt válaszolta: „Szerintem könyveket betiltani nagyon-nagyon veszélyes dolog. Elveszi az emberek szabadságát. Ha valaha azt hallod, hogy szóba kerül egy könyv betiltása, minden erőddel harcolnod kell ellene, hogy ez bekövetkezzen. Az teljesen rendben van, ha egy szülő azt mondja, nem akarja, hogy a gyereke elolvassa ezt a könyvet. De az nagyon nincs rendben, ha valaki más emberek helyett akarja meghozni ezt a döntést. Az emlékek őre világában az emberektől elvették a választás szabadságát. Ez egy nagyon ijesztő lehetőség. Dolgozzunk minden erőnkkel azon, nehogy valósággá váljon!”

Tíz további érdekesség:
Taylor Swift - aki játszik a filmben-
a könyv olvasására biztat

1. Lois Lowry három évesen tanult meg olvasni.

2. Az írónő egyik fia az amerikai légierő pilótája volt, és 1995-ben szolgálat közben veszítette életét.

3. 1990-1999 között Az emlékek őre tizenegyedik volt az Amerikai Könyvtárszövetség TOP 100 Tiltott/Kritizált könyveinek listáján, 2000-2009 között huszonharmadik.

4. Néhány kritikus ezzel ellentétben a legjobb ifjúsági regények között emlegeti. A 2012-ben készült TOP 100 Young Adult regény listáján az internetezők szavazatai alapján a sorozat az előkelő tizenegyedik helyen zárt.

5. Az írás mellett Lois Lowry szenvedélyes fotós is.

6. Az írónő állítja, számára nem az a fontos, hogy nagy szerző legyen, csak élvezi a nyelvet, a szavakat és a történetmesélés varázsát.

7. Lowry eleinte meggyőződéssel állította, hogy nem fog folytatást írni Az emlékek őréhez. Azóta a történet tetralógiává bővült, ami feltárja Jonas és Gabe sorsának részleteit.
8. A könyvet rendszeresen választják kötelező olvasmányként az USA, Kanada és Ausztrália felső tagozataiban.

9. A leggyakoribb kifogások a könyv ellen az erőszak, a gyermekgyilkosság, az eutanázia és a szexuális ébredés ábrázolása.

10. Az első könyvhöz filmváltozat is készült Brenton Twaithes és Jeff Bridges főszereplésével, amit a magyar mozikban szeptember 11-én mutatnak be.

Remélem, tetszett nektek ez az összeállítás. Hamarosan jelentkezem egy bejegyzéssel a filmről előkerült anyagokkal kapcsolatban és ne feledjétek, hogy ha velem maradtok, mozijegyeket nyerhettek a film premier előtti vetítésére!


(Az anyag nagy része Natacha Pavlov olvasónaplója alapján készült. A fordítás a saját munkám, ezen kívül aktualizáltam a szöveget, és kibővítettem. Ha érdekel titeket, az eredeti itt érhető el: http://www.hyperink.com/Quicklet-On-Lois-Lowrys-The-Giver-b1664)

A hét főbűn tag

$
0
0
Szeretném kicsit sokszínűbbé tenni a blogot, úgyhogy azt találtam ki, havonta megcsinálok egy könyves taget és idővel talán majd TOP10-es listák is készülnek. Először lássuk A hét főbűn taget, ahol a keresztény hagyományból ismert bűnöket könyvekre vonatkozó kérdésekkel párosították.


Fösvénység: Melyik volt a legolcsóbb és melyik volt a legdrágább könyved?

Legolcsóbban Peter James Dreamer című regényét szereztem meg, illetve Macutani Mijoko Levelek Tokióból című könyvét. Könyvtári selejtezésen vettem őket, darabját azt hiszem, jelképes száz forintért. A Kezek és fogak erdeje is jó vétel volt, újságos standnál vettem, kemény 250 forintért vesztegették.

A legdrágább könyv, amit magamnak vettem az az eddig megvásárolt egyetlen egyetemi tankönyvem, az Ádám Veronika-féle Orvosi biokémia, ami az egyetemi jegyzettámogatás nélkül 10.000 forintnál is többe került volna.

Harag: Melyik szerzőt szereted a legjobban, illetve ki az akit utálsz?

Több kedvencem is van (mint szerintem minden sokat olvasó embernek), például John Green, Neil Gaiman vagy Joseph Heller.

Nagy személyes utálatot egy író iránt sem táplálok, némi ellenszenvvel viseltetek a nyálas romantikus regények szerzői iránt, mint például Danielle Steel.

Torkosság: Melyik könyvet olvastad többször, újra és újra?

Újraolvasás-fronton a Harry Potter-sorozat első két része viszi a pálmát, mivel ezeket kaptam meg először a sorozatból és a huszadik után abbahagytam annak a számolását, hányszor is olvastam el őket. Egyszer-kétszer olvastam újra a Gergő-sorozat, Az Éhezők Viadala és A gyűrűk ura köteteit, illetve a Végtelen történetet, az Abigélt, a Pál utcai fiúkat meg Az arany embert.

Jóra való restség: Melyik könyv olvasását hanyagolod lustaság miatt?

Ööö... van még néhány félbe hagyott könyvem, a legikonikusabb a Trónok harca, amit 300 oldal után hagytam abba tavaly tavasszal, és azóta nem fogott el a kísértés, hogy folytassam.

Kevélység: Melyik könyvről beszélsz a legtöbbet, hogy úgy hangozzon, mintha intellektuális olvasó lennél?

Majdnem bármelyik könyvről tudok nagyon intellektuálisan beszélni, de általában ha fel akarok vágni, akkor A 22-es csapdáját veszem elő Joseph Hellertől, mert az mégiscsak szépirodalom, és nagyon okosakat tudok mondani az író szürreális stílusának a szépségeiről. :D

Bujaság: Miket találsz vonzónak egy férfi/női karakterben?

Én reménytelenül elütök az átlagtól abban, hogy a jófiúkat szeretem. :D A rosszfiúk kifejezetten fárasztanak és/vagy idegesítenek. Nekem azok a férfi karakterek vonzók, akik tisztában vannak önmagukkal, merik vállalni az érzelmeiket, és nem gondolják, hogy a nőt legyőzni és uralni kell a kapcsolatban, hanem elismerik az értékeit és tisztelik.

Női karakterek közül azokat szeretem, akik határozottak, de mégis nőiesek, jószívűek, és vannak céljaik az életben, amik túlmutatnak azon, hogy melyik pasi oldalán kössenek ki.

Irigység: Melyik könyvet szeretnéd leginkább ajándékba kapni, tehát melyik az amit szeretnél, de nem akarsz rá költeni?

Amy Kathleen Ryan Szikra című könyvével megdobhatna valaki, mert annyira nem szerettem az első részt, hogy meg akarjam venni, de mivel az már itt ül a polcon, mégiscsak jó lenne, ha meglenne a folytatás is.





Önvallomás a depresszió bugyraiból

$
0
0

Sylvia Plath – Az üvegbura

(Könyvkuckó)

Ismételten egy könyv, amivel kapcsolatban nehezen találom a szavakat. Eléggé magam alatt voltam amúgy is, amikor olvastam a könyvet, így egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy nekem most egy depresszióról szóló regény kell, de végül végigolvastam, és jól esett a lelkemnek. Mert én nem vagyok ilyen mélyen... az is valami.

Esther Greenwood mindig jó volt abban, amit csinált. Kitűnő tanuló, többszörös ösztöndíjas, és legújabban New Yorkban egy újságírói akadémia üdvöskéjeként jár mindenféle rendezvényekre és termékbemutatókra. Esther tudja valahol mélyen, hogy ezért hálásnak és kicsattanóan lelkesnek kéne lennie, mégsem képes rá. Nem is sejti akkor még, a képtelensége, hogy kikeljen az ágyból kezdődő betegségének a tünete, ami miatt a következő fél évben öngyilkosságot kísérel meg és megjár több pszichiátriai osztályt.

Számomra az egyik leginkább lenyűgöző vonatkozása az volt a könyvnek, hogy vajon mennyi ebből az önéletrajzi ihletés. Tudjuk ugyanis Sylvia Plathról, hogy maga is küzdött depresszióval, de sajnos az ő története végül nem ért szerencsés véget: nem sokkal könyv megjelenése után sikeres öngyilkosságot követett el. Kíváncsi lennék, valójában Esther mennyiben volt megfeleltethető az írónőnek, mennyire a saját problémáit, fiatalkori érzéseit vetítette bele abba a karakterbe. Mindenesetre látszik a könyvön, hogy az írónő tényleg értette, sőt, átélte, amit írt: abszolút meg lehet érteni belőle, hogyan működik a depresszió, ezért ha valaki erre kíváncsi, akkor jó a könyv. Ha ugyanis azt hiszed, hogy a depresszió az, hogy egy picit rossz kedved van, akkor legfőbb ideje ebbe beleolvasnod, mert a regényben benne van, milyen érzés depressziósnak lenni. Gondolom, mert én még ennyire lent sosem voltam, csak át tudom érezni a helyzetet, mint ahogy talán mások is át tudják érezni, akiknek hajlamuk van a betegségre.

A szerző fiatalkorában
Viszont valamiért mégis sokszor távolságot tartott tőlem a könyv, aminek pedig az volt az oka, hogy bár értettem Esthert, amikor beteg volt, nem értettem Esthert, amikor egészséges volt. Sőt, ami rosszabb, egyáltalán nem is kedveltem, kifejezetten idegesített. Értem én, hogy Plath mit akart benne kifejezni: egyrészt egy fiatal lány zavarodottságát és céltalanságát a felnőttkora küszöbén (ezt még meg is tudom érteni), másrészt a hihetetlen különleges lelkének az összeférhetetlenségét a világ sok mocskával, a meg nem értett művészlélekségét. Ez utóbbi nekem inkább tűnt sajnos egy éretlen kamaszlány picsogásának, aki egész eddig azt hitte, hogy a többiek se füveznek, de most, hogy rájött, hogy igen, bosszúból elszívja az összes mariskát, amit talál (képletesen persze... ő a szexszel van ilyesformán). Egyszerűen tisztességtelennek, butának és igazságtalannak tűnt a viselkedése, főleg a félig-ex-pasijával, de sok más emberrel szemben is. Ezt pedig még a depressziójára se foghatta, csak arra, hogy egy önző liba.

És ez sajnos levett a könyv összvarázsából, pedig egyébként lett volna varázsa bőven, hiszen Plath gyönyörűen ír, a költői pályafutásában szerzett tapasztalatait sikeresen kamatoztatta prózában is, a stílus nagyon szép, szerencsére ez a fordításon is kellőképp átüt. Azonban Esther még ezzel együtt is sokszor zavart a visszaemlékezős részeknél, és ezekből lehetett volna valahogy kevesebb is, legalábbis bizonyos témákból, mert például az öccséről olvastam volna kicsit többet, konkrétan semmit sem tudtam meg róla a létezésén kívül, és ez zavart. Persze nyilván Esther érzéketlensége a külvilág iránt a betegsége tünete, de ha Buddyról kénytelen voltam végigszenvedni egy csomó visszaemlékezést, egyet kaphattam volna az öccséről is, hogy ne egy arctalan alak legyen az ágya mellett.

Amit még erősen beleültetett a regény a fejembe, hogy Plath idejében még rendkívül pocsék volt pszichiátriai betegnek lenni, mert az orvosok fele azt sem tudta, mit csinál, és aki azt hitte, hogy tudja, az is elfuserált  eszközökkel kezelte a betegeket. Szóval ismételten örülök a magam kis 21. századának, köszönöm szépen, éljen a tudomány.

Egy zseniális illusztráció
Szóval összességében nem is tudom, mennyire tetszett ez a könyv. Esther legalább olyan gyakran engedett közel magához, mint amilyen gyakran eltávolított, és az egész olvasási élményemre ez az oda-vissza játék volt a jellemző. Azért örülök, hogy elolvastam, mindenképp fontos tapasztalat volt, és a téma miatt is megérte, mégsem lesz a kedvenc könyvem.


10/8 pont
Viewing all 136 articles
Browse latest View live